Az ipar kapitányai, második felvonás

Néhány héttel ezelőtt írtam arról (Az ipar kapitányai, február 3.), hogyan foglalták el az USA államát (state capture) az „ipar kapitányai”, élükön Elon Muskkal, hogy – úgymond - félresöpörjék a versenyképesség javítása útjában álló akadályokat, a klímapolitikai, a segélyezési, a nemzetközi béke megőrzését szolgáló intézményeket. Írtam arról is, hogy szemben az USA-beli történésekkel, Magyarországon nem az ipar kapitányainak foglya a magyar állam, hanem – ahogy írtam: „egy önmagát jól szervezetten politikainak álcázó, nemzeti és keresztény tömjénfüstöt árasztó, egységesen az egyetlen vezéri akaratot megvalósító bűnszervezet/é/, amelyik a vezére által kijelölt tulajdonosok »álnevén« szállja meg az ipar, a kereskedelem, a bankszektor parancsnoki magaslatait, és vezére engedélyével szedi be a járadékokat.”

Hogy is keletkezett ez a csoport? Milyen volt és hogyan ment végbe ez a rendkívül eredeti magyar felhalmozás?

EGY EGÉSZEN EREDETI (MAGYAR) FELHALMOZÁS. Ahogy azt már korábban is idéztem, Debreczeni József Orbán Viktorról írott, 2002-ben az Osiris kiadónál megjelent könyvében Orbán 1994-es nyilatkozatát közzétéve bemutatta, hogyan képzelte a pártelnök az állam - és benne a gazdaság – totális elfoglalását, utólag bírálva Antall Józsefet.

„Ezt úgy kellett volna megcsinálni, az én fejemben legalábbis, hogy meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik Magyarország nagytőkései lesznek. Ennél sokkal több nincsen. És ezeket kellett volna - nem kormányzati eszközökkel, hanem egyszerű banki kapcsolatokon keresztül – támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők azután jól tudtak volna használni a piacon mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken. Ezt nyugodtan lehetett volna engedni, mert így is azzá vált. Tudniillik elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb így nézzen ki az ország gazdasági térképe. Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni. Ha ennek csak a felét meg tudja tartani támogatónak, akkor is, ha vesztésre áll, akkor nagyon nagy dolgot tesz. De hát egyetlen nagytőkés se tartott ki az MDF mellett a választási kampányban. Mind átállt. Ami nem lett volna szükségszerű, ha ezek jól meg vannak erősítve. Akkor nem kellett volna átállniuk. Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg a fejlesztési forrásoknál, a pályázatoknál lehetett volna még valamit segíteni, de ott is csak szolidan, semmiképpen sem átlépve a jó ízlés határát.”

A Fidesz alapító atyáinak hatalomra kerülése egyáltalán nem volt annyira tétova, mint amiért Orbán Antall Józsefet bírálta, a „jó ízlés határa“ sem volt különösképpen szent számukra. A Fidesz alapítói mintha kölcsönvették volna Andrzej Wajda Az ígéret földje című, 1975-ben bemutatott filmjének kezdő képsorait. A film hősei, a középiskolát éppen befejező három barát a kapitalizmus hajnalán, a textilgyártásáról elhíresült Lódz gyárkéményei fölé magasodó dombon szimbolikusan megfogják egymás kezét és kijelentik: „Neked sincsen semmid, nekem sincsen semmim, éppen elegünk van ahhoz, hogy gyárat alapítsunk!”

A Fidesz alapítóit ez a jelmondat irányította. A Fideszt alapító kollégisták és családtagjaik, azaz a baráti kör - a továbbiakban a Család - 1992-ben cégek sorozatát hozta létre. Megszületett a Quality Invest Rt., a Best Lízing, majd belőle az Auto Classic Kft., a Taxorg Kft., a Quality Party Sevice Kft., a Millennium Rt., az Arzenál Kft. és még sok más vállalkozás, amelyek - néhány évvel később - köztartozásokkal terhelten fantomizálódtak. E cégek különlegessége, hogy nem a párt, de nem is annak központi vállalata, a Fico Kft. volt az alapítójuk, hanem magánszemélyek.

A magánszemély tulajdonosok valamennyien a Fidesz alapítói vagy azok családtagjai. Az egyik legnagyobb alaptőkével, 102 millió forinttal 1992. április 4-én, Magyarország németek alóli felszabadulásának évfordulóján hoztak létre egy céget. A Quality Invest Rt. három tulajdonosa és igazgatóságának tagjai: az Országgyűlés mai elnökének öccse (Kövér Szilárd); a Fidesz akkori pártpénztárosa, a szervezet az „O1G“ napig“ regnáló „társuralkodója“ (Simicska Lajos); a párt – később elítélt, külföldön elfogott - jogi tanácsadója (Varga Tamás). A könyvvizsgáló a párt jogi tanácsadójának apja (Varga Sándor). A felügyelőbizottság tagjai is egytől egyig a Fidesz alapítói vagy családtagjaik és barátaik, más szóval a Család.

A Családban marad a cégek alapításához felhasznált pénz eredete, a Családban marad a cégek pénzáramlásának és működésének licence, és a Családban marad a később kiürített cégekből kiszivattyúzott vagyon is. Akár azt is mondhatnánk, hogy a kiszemelt családtagok pártfeladatot teljesítve vagyonosodtak.

AMI A TIÉTEK, AZ A MIÉNK IS. Először kormányra kerülve Orbán azonnal hozzákezdett az Antall Józseffel szembeni kritikáján alapuló gazdaságpolitizáláshoz. Nem habozott, amikor meg kellett szerezni a „piszkos tizenkettőt” (tizenkét állami gazdaság), végre kellett hajtani a magyarországi pénzintézeti szektor és az autópályaépítés „magyarítását”, az érkező uniós pénzek „jó zsebekbe” juttatását (Széchenyi terv).

Amit a szocialista-liberális kormány 2002 és 2010 között, első országlását követően megszakított, a maffia azt folytatta most már nagyobb léptékben 2010 után. A korábban semleges vállalati adórendszert a második Orbán-kormány különadókkal megtűzdelt, tehát megkülönböztetésre alkalmas elvonási (szabályozási) rendszerre cserélte. A kibocsátásukat a magyar piacon értékesítő vállalatok sajátos különadókat fizetnek (regálé jövedelmek lefölözése), míg az exportpiacra termelőket ún. „stratégiai megállapodásokkal” terelik a karámba.

Ennek a kettős rendszernek a szép példája, hogy a stratégiai fontosságúvá minősített vállalatok többségi tulajdonjogát külföldi csak külön engedéllyel szerezheti meg. Az államilag stratégiainak kijelölt cégek értéke – a kereslet mesterséges korlátozása miatt – a kiválasztottak számára még megfizethető ár alá mérséklődik, így a tulajdonért folytatott verseny is korlátozott, csökött marad. (Ugyanez valósult meg a termőföldpiacon.)

A felelős, a költségvetési hiányt kerülő gazdaságpolitika látszata, a retorika a nacionalista populizmus felhangjaival párosulva jól álcázza a bevételeiket hazai piacról szerző cégek megkaparintására, megregulázására irányuló törekvést – ennek eszköze a látszólag érdeksemleges, az általános piaci adórendszert durván szétverő különadó-rendszer.

A bank- és tőkeellenes handabanda azonban csak azokkal az iparágakkal szemben érvényesül, amelyek nem tudnak egy házzal tovább állni, mert bevételeiket nem exportból, hanem a magyar piacon való értékesítésből szerzik. Ugyanakkor jól hajaz az ostoba kommunista ideológiára, amely a „termelő tevékenységet” díjazza a „spekuláns” kereskedéssel vagy a „dologtalan” szolgáltatásokkal szemben.

Az uniós transzferek, a Nemzeti Bank eszement hitelezése nyomán kialakított pótlólagos kereslet fenntartja a dinamikus gazdasági növekedés látszatát, a forint meggyengítéséből pedig az exportőrök haszna is szépen nő. Olyannyira, hogy ők képesek a reálbérek növekedését is elviselni, miközben a bér- és nyugdíjemeléssel megvásárolt belföldi szavazók azzal nem számolnak, hogy euróban kifejezve vagyonuk (ingatlanuk, megtakarításuk) értéke csökken, a bérük pedig lényegében stagnál.

A választók megtévesztését az a taktika is jól szolgálja, amelyet Orbán így fogalmazott meg: „Minden költségvetési forintot háromszor kell elkölteni: először a bejelentett tervekben, másodszor, amikor a költségvetést elfogadják, végül akkor, amikor ténylegesen felhasználják.” Egyszóval Orbán „ipari kapitányai” a magyar polgárokat fosztogatják, részben az adóikból támasztanak az általuk uralt iparágaknak keresletet, részben az általuk értékesített szolgáltatásokból szívják ki a járadékjövedelmeket, és ezeket a műveleteket „jóakarójuk”, a maffiafőnök és a csapata által elfoglalt államgépezet felügyeli. Nyilván jó pénzért.

NE ESSÜNK ÁT A LÓ MÁSIK OLDALÁRA. Abból, hogy a magyar maffiavezér rablócsapatával elfoglalta a magyar államot, és az állami szabályok alkalmazásával, a magyar meg az európai adófizetők pénzén ipari kapitányokat kreált, nem következik, hogy ezzel a „rablókapitalizmussal” szemben az egyetlen megoldás a „mindent vissza” szocializmus.

Attól sem kell rögtön antikapitalistának lenni, hogy Trump néhány technoiparmágnásnak szolgáltatja ki Amerikát, és nekik paríroz védővámokkal, kiszámíthatatlan kapkodással. Először is, Amerikában sem minden tőkés egyforma hiszen a az alább felsorolt személyek, mint Warren Buffett, a világ egykori leggazdagabb embere; Bill Gates, a Microsoft egykori elnöke; Michael Bloomberg, a Bloomberg üzleti adatportál alapítója; a Walton család, a Walmart üzletlánc tulajdonosa; Gordon Moore, az Intel egykori alapítója; vagy éppen Soros György nemcsak vezetik a jótékonykodási listát a klímavédelmi, gyermekvédelmi, oktatási, egészségügyi célú adományaikkal, de élenjárnak a gazdagok progresszív megadóztatása, a tiszta verseny betartása és betartatása, végső soron a szabályozott kapitalizmus szorgalmazásában is.

Persze a Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika meséjéből készült tévéfilmben sem kellett ahhoz eljátszani Ipiapacs, a hírhedett rabló csapatát – ahogy tették ezt Orbán és társai -, hogy azután a valóságban berendezzék a kapitalista rablógazdaságot Magyarországon. Egy azonban biztos. Nem a jókívánságok, az ilyen szép elemzések meg a kimerítő magyarázatok teremtik újjá a szabályozott kapitalista versenyt, az államot elfoglalóktól mentes piacgazdaságot, hanem az érte folytatott eredményes és néha nemzetközi összefogást követelő harc. Ha harc, ám legyen harc, mondta Schwarz az ipar kapitányainak.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.