Milyen lenne egy munka nélküli világ?

A jelen egyik legizgalmasabb dilemmája, hogy elveszik-e az emberek munkáját a robotok meg az algoritmusok. Szalai Erzsébet szociológus új könyvében (Mi a kapitalizmus, mi a munka? - És mi jöhet utánuk?) a munkának nevezett emberi tevékenységet olyan történeti és értelmezési keretbe helyezte, amely nem csak azt segít megérteni, hogy máig mi történt az ember és a munka viszonyában, hanem azt is, hogy mi és miért történik ezután. Ehhez azonban meg kellett kérdőjeleznie néhány – főleg a gazdasági neoliberalizmusban hívő Kelet-Európában - eddig megingathatatlannak hitt dogmát.

1. A munkaalapú rendszernek nincs jövője.

Ahogyan Szalai a kezdetektől végigveszi, eddig mindennek a legfőbb értékmérője az volt, hogy mennyi munkát kell elvégezni hozzá. Ennek azonban a jelen korban, az egekig pörgetett termelékenység időszakában egyre kevésbé van értelme, hiszen radikálisan csökken az egy-egy termék előállításához szükséges munka mennyisége. Vagyis a mindent munkában mérő gazdaság „felzabálja a saját gazdagságának forrását”. Ráadásként pedig bejön a robotizáció és az automatizáció. (Itt kell emlékeztetnünk a magyar miniszterelnök minapi évértékelő beszédére, aki egyszerre ígért a nemzetnek száz új gyárat, és azt, hogy „a gyártásban több számítógép lesz, mint emberi agy, több mesterséges érzékelő lesz, mint emberi szem, és több robotkar, mint emberi munkaerő”.)

2. Marx halott, a kizsákmányolás viszont fokozódik.

Az osztályharc megszűnése nem jelenti azt, hogy a tőke és a munka közötti ellentét eltűnt – sőt. Mivel az átlagos profitráta csökken, ahhoz, hogy a tőke a „pénzénél legyen”, fokoznia kell a nyomást a másik oldalon, vagyis a munkán. Az osztályharc a tőkét is védte, hiszen megakadályozta, hogy a gazdagság forrása, a munkás munkaereje végképp leépüljön. Ma kevesebb a korlát, így a rendszer akadálytalanul tud önmaga ellen dolgozni - Szalai Erzsébet szerint ebből adódik, hogy egyre lassul a munka termelékenységének növekedési üteme. A politika alapkérdése viszont változatlan. „A tőkelogika leglényegibb eleme, érvényesülésének legfontosabb feltétele a bérmunkás munkaerejének elsajátítása, mely olyan speciális áru, mely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges értéknél nagyobb értéket képes létrehozni – ez az értéktöbblet”. A politika végső soron ma is arról szól, hogy ebből a többletből mennyi jusson a dolgozónak.

3. Az osztályok sem szűntek meg.

A könyv egyik legfontosabb tétele szerint „azokban a társadalmakban, melyekben nagy, az állammal összefonódó, ezért a csúcshatalmi döntéseket befolyásolni képes monopóliumok birtokolják a gazdasági hatalmat, a legfőbb hatalom egy osztályvonásokkal rendelkező (…) rend kezében összpontosul”. A szerző úgy látja ugyanakkor, hogy ez a hatalmi pozíció csak addig marad meg, amíg a piac folyamatosan visszaigazolja, mivel a legitimációját is ebből nyeri (újabb figyelmeztetés azoknak, akik szerint az Orbán-rendszer örökké fog tartani).

4. Nem előre megyünk, hanem vissza a feudalizmusba.

„Mai korunkban a tőke-munka viszonyt nem osztályviszonyként, hanem a rendi elnyomás viszonyaként lehet leírni. Ennek folyamatát nevezem refeudalizációnak” – írja Szalai. A refeudalizációt többek között a munkafolyamatok, a termelési lánc és a munkaszervezet szétszaggatása, a szegregált munkaerőpiac, a szakszervezetek legyengítése, a munkások atomizálódása jellemzi – mind-mind a kiszolgáltatottság növelése irányába hat, mellesleg pedig az automatizációt, az emberek lecserélését készíti elő.

5. Az AI munkával táplálkozik, de a demokráciát falja föl.

A mesterséges intelligencia „olyan robot, mely (…) alkalmas az emberi munkaerő (…) munkaerejének kiváltására”, és a folyamat „az állások kétharmadát is érintheti majd” – hangsúlyozza Szalai Erzsébet. Szerinte az AI fejlesztése profitérdek alapján zajlik, hosszú távon viszont felfalja a munkát, és vele a létező, mindent munkában mérő kapitalizmus alapjait. Rövid távon rendszerstabilizáló tényező (megkönnyít egyes munkafolyamatokat, szórakoztat, leköti az embereket stb.), ám olyan ellentéteket szül, amelyek a liberális demokrácia sírásói lehetnek.

A kötet jövőképe negatív, de a szerző lát néhány reményre okot adó fejleményt is. Az egyik éppen az AI körül kialakuló felelős, a szabályozás lehetőségeit vizsgáló diskurzus, a másik pedig a dolgozói érdekharc (régi szóval munkásmozgalom) sokfelé tapasztalható éledezése. A gondolatmenet kompakt és koherens, a valóság leírására alkalmas. Kritikaként legfeljebb az hozható fel, hogy a másik kortárs kulcsdilemmára, a környezeti krízisre nem tér ki – pedig az is lehet, hogy még mielőtt a munka elfogyna, már megrendül a világ egy másik termelési tényező, a környezeti erőforrások végessége miatt.