Egy évvel az érettségi után költöztem el a Partium másik csücskébe, Arad városába. Ez volt az első hely az otthon biztonsága után: egyszerre vártam izgalommal és szorongással. Egy iskolai kollégium utolsó emeletén helyeztek el minket, főiskolásokat, négyen kerültünk egy szobába. Négy szatmári fiú, borítékolva volt, hogy vagy nagy cimborákká, vagy egymásról mindent tudó, halálos ellenségekké válunk a hosszú hónapok alatt. Szerencsére az előbbi jött be.
Sok mindent tanultam ezen időszak alatt a kollégiumi életről. Olyan máig ható tapasztalatokat, hogy az egy folyosóra összeterelt, szűk közösség előbb a legrosszabbat tanulja meg egymástól. (Néhány hét után rutinos kocsisokat megszégyenítő módon káromkodtam, pedig korábban elég szelíd voltam e tekintetben, és jó pár év kellett, amíg teljesen leszoktattam magam róla.) Vagy olyan apróságokat, hogy nem jó egy hétig úgy hagyni a lavórban beáztatott zoknikat, mert egészen érdekes kémiai folyamatok indulnak el. És bár jelentősen lecsökkent az egyedül eltölthető órák száma, amihez pedig egykeként akkor már igencsak hozzászoktam, jelentősen kárpótolt, hogy mindig volt kire számítani, ha hamarabb fogyott el a havi apanázs vagy kellett némi eligazítás az adminisztráció útvesztőiben. Viszont arra is hamar ráébredtem, hogy az amúgy sem túl acélos tanulási vágynak nem tesz jót, ha hasonlóan mindenre kapható srácokkal vagyok összezárva. Így lett a vizsgára való készülődésből csakhamar éjszakába nyúló kártyaparti, a kora reggeli előadásokból pedig hosszas szunyókálás. Kész csoda, hogy nem tanácsoltak el mindjárt az első félévben.
Ám mindennek ellenére az élet ott csörömpölt, dalolt, kiabált körülöttünk, és mi nyakig elmerültünk ebben az édes lármában. Lehet, hogy erről szónokoltak az iskolai tanévnyitókon az igazgatók a maguk cikornyás szóvirágaikkal, de az sosem derült ki, hogy az ő nagybetűs Életük a valóságban ennyire eleven, színes és összetett. Anyámék is meglátogattak néha, de ők a lelkesedés helyett, inkább csöndben elborzadtak a polgári létezéstől oly távol eső viszonyokon. Később mesélték, hogy olykor sírva fakadtak a visszaúton.
Azóta eltelt bő harminc év, és most én látogatom anyámat egy egészen másfajta kollégiumban. A rendszer nagyjából itt is ugyanaz, annyi különbséggel, hogy ő nem osztozik a szobáján senkivel, viszont a folyosón egymás mellett sorakoznak a szomszédok: mindenki ugyanarra a „szakra” jár, csak más-más évfolyamokon. Anyám bő negyven év után hagyta el az otthonát, és költözött ide, ami vélhetően – hacsak a sors nem tartogat valami fura kanyart – az utolsó hely lesz már az életében.
Viszont itt sem lehet nagyon unatkozni: mindig akad kártyapartner, lehet jógázni és bográcsozni az udvarban, s ha összetolják az asztalokat az étkezőben, akkor még buli is van. Igaz, csak szordínósan: délután háromtól hatig lehet kirúgni a ház oldalát szilveszterkor vagy épp farsang idején. Az idősek otthonában egészen más arcát mutatja az élet: nem csörömpöl és nem kiabál, viszont dúdolni még tud, és ha az erejéből telik, időnként megzörgeti a száraz faágakat. Viszont itt lehet csak igazán értékelni makacsságát, szívósságát. Mert felfénylik a csak azért is feltett rúzson, még ha csak a portáig is megy el aznap, ott szlalomozik a járókeretek között, kitölti a réseket a sokszor megakadó beszélgetésekben. Vagy abban, hogy lámpaoltás után is hallani a szomszédból a tévét, mintha az ágyunk mellett olvasná valaki a híreket, mert az anyám mellett lakó néninek már nem túl jó a füle, viszont bármikor képes elaludni a képernyő előtt. Azon szoktunk nevetni, hogy ha még pár évig kitart, akkor lassan mi is hozzásüketülünk, és akkor már senki sem vethet a másik szemére semmit.
És igen, meg kell szokni a halál közelségét, hiszen ő is legalább olyan sűrű vendég itt. Egyáltalán nem ritka, hogy miközben az ebédlőben Ungár Anikó épp eltünteti a nyulat a cilinderből vagy Peter Sramek belekezd a Lady Carneválba, kint áll a mentő, és épp küzdenek valakiért. A harc persze egyenetlen, még ha olykor meg is nyernek egy-egy csatát – tudja ezt mindenki. Ez nem óvoda, figyelmeztetik egymást sűrűn az itt lakók, pedig időnként éppúgy imbolyognak, dülöngélnek, mint jó pár évtizeddel korábban, amikor még bizonytalanul fedezték fel a világot. Mintha az élet kezdete és vége hasonló súlyokat tenne ránk: csak míg az előbbit idővel felemeljük, addig az utóbbi szép lassan összenyom.
Szeretem nézni őket az erkélyről. A megfontolt lépéseket, a takarékos gesztusokat. Ahogy üdvözlik egymást, mosolyognak. Úgyis mondhatnám: olyan utazó vagyok, aki annak idején a tájat, most viszont inkább az embereket figyeli. Fontos ez, mert lassan tudatosult bennem, hogy én is mögöttük baktatok. És mintha folyton csökkenne a távolság. Ezért is próbálok ellesni valami tanácsot vagy néma eligazítást tőlük, hogy miként tegyem meg azt, ami még hátravan. Hogyan osszam be az erőmet? Honnan szerezzek kellő derűt a kellő méltósághoz? Mert már nem is a nagy kérdések érdekelnek, hanem a kis válaszok. Amelyekkel felvértezve át tudok majd menni a rám váró, utolsó nagy vizsgán.
