– Mit jelentenek valójában a drámai bejelentések, hogy megváltozik a világrend? Egyáltalán, milyen a jelenlegi?
– Három fontos szempontot mondanék, bár tudom, hogy a hármas keret gyanús, mivel leegyszerűsítést sejtet. Az első, hogy nézzük meg, milyenek a rendszer legfőbb szereplői. Ha hagyományos értelemben vett államok, vesztfáliai rendről beszélhetünk. Az 1648-as vesztfáliai béke után ugyanis az államok egyre inkább elismerték egymásról, hogy formailag egyenlők, vannak bizonyos jogosítványaik, és a belső dolgaikban ők maguk döntenek. Az 1989 után kialakult világra azt mondták, posztvesztfáliai rend: az államhatárok kevésbé meghatározók, sok olyan nemzetek feletti szabály, norma, intézmény létezik, amelyek korlátozzák is az államok cselekvőképességét. A folyamat másik vezérfogalma a globalizáció, amely világossá teszi, miért jött létre a posztvesztfáliai világrend. A világgazdaság szerkezete, az emberi érintkezések módja, intenzitása átalakult, megnőtt a határokon átnyúló forgalom. Ezek a teret másodlagossá tevő, az egész glóbuszt valamilyen egységbe szövő kereskedelmi, társadalmi, kulturális kapcsolatok olyan valóságot teremtettek, amelyben a vesztfáliai állam már nem tudott igazán jól működni.
A posztvesztfáliai világrend és a globalizáció persze nagyon összefüggő fogalmak. A harmadik tényező, amely szintén nem független az első kettőtől, hogy 1989 után újra kialakult egy hegemonikus szerkezet a nemzetközi politikában. Meghatározó szereplője, az Egyesült Államok birodalmi vagy hegemonikus stratégiája azonban nem egyszerűen azon nyugodott, hogy erővel elrettenti ellenfeleit, hanem azon is, hogy minél több szereplőt bevon nemzetközi intézményekbe, valamekkora részvételhez juttatva őket a nemzetközi politikában. Ez csírájában a 19. századi brit hegemóniában is megjelent már, de az amerikai „verzióban” kapott igazán meghatározó szerepet. Sokan Geir Lundestad amerikai tudós után „meghívásos birodalomnak” nevezték ezt a rendszert, amelyben az Egyesült Államok szerepvállalását számos szereplő kifejezetten igényelte – ők meghívták a birodalmat magukhoz, ahogy a szovjetektől félő, a háború után még gyenge nyugat-európai államok tették.
Olyan volt az amerikai hegemónia, mint egy hotel, ahová lehet jelentkezni, az ember kap benne egy szobát, nem főrészvényes, nem kiemelt döntéshozó, de élvezheti valamennyire az előnyeit, és a mindenkire érvényes szabályok védik.
Az 1989 utáni világot alapvetően ez jellemezte, ez kezdett most megváltozni, de még nem igazán egyértelmű, milyen irányba.
– Samuel P. Huntington műve nyomán terjedt el civilizációs megosztottságról beszélni. Ez valódi dimenzió, vagy csak ideológiai lefedése a piacokért folytatott küzdelemnek?
– A civilizációk összecsapása című könyvben megfogalmazott elmélet mára sok szempontból hitelét vesztette. Lehet, hogy volt egy pillanat, amikor a NATO-bővítéssel kitágult nyugati politikai-katonai koalíció és értékrendje nagyon erős volt, és úgy tűnhetett, ez egy civilizáció, amellyel szemben más civilizációk védekező harcot folytatnak. De amióta ez a tág értelemben vett nyugati közösség defenzívában van, egyre többen hívják fel a figyelmet, hogy a feltörekvő államok, amelyek több hatalmat, befolyást szeretnének maguknak, természetes módon ideológiákat keresnek, és felhasználnak hozzá mindent, beleértve a civilizációs identitásokat is. Ilyen például az oroszoknál az ortodox vallás, a nemzeti küldetés eszméje. Ám ha valóban civilizációs identitásokról lenne szó, abból értékelvű külpolitika következne, márpedig nagyon nem ezt látjuk. A kutatók egyre szkeptikusabbak azt illetően, hogy a civilizációs identitás magyarázná a jelenkori folyamatokat.
– Mi igazolja, hogy a nyugati érdekközösség defenzívában van?
– Kemény mutatóink utalnak rá. Az egyik a globális GDP eloszlása. 1995-ben, amikor létrejött a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO a GATT (az 1947-ben, 23 ország által megkötött általános vámtarifa- és kereskedelmi egyezmény) nyomán, a nyugatinak nevezett világ hozzájárulása a világ össztermékéhez – ha Japánt is beleszámítjuk – jóval meghaladta a 60 százalékot. Ha a mai Európai Unió kiterjedésével számolunk, és hozzávesszük Dél-Koreát is, megközelítjük a 70 százalékot. Ehhez képest mára ennek a világnak a hozzájárulása a világgazdaság össztermékéhez lecsökkent 50 százalék közelébe. Következményei természetesen kihatnak a blokk cselekvési képességeire is. A nem nyugati, részben nem demokratikus államok hozzájárulása egyre nagyobb, a gyors távol-keleti növekedésnek és a nyersanyagkincseknek, a fölmenő olajáraknak köszönhetően. Kína és az arab világ mellett ott van már India is.
Oroszország gazdasági teljesítménye erősen közepes, valahol Olaszország és Dél-Korea közötti össztermékkel, de katonai nagyhatalom. A 2010-es évek második felétől kezdve pedig azt is látjuk, különösen az első Trump-elnökség idején, hogy a változó helyzetben a Nyugat szereplőinek nincs közös víziójuk a külpolitikáról.
