„Orbán Viktor a tankönyvi esete a hatalomért és a hatalom megtartásáért mindenre hajlandó politikusnak”

Százötven évvel ezelőtt született Jászi Oszkár és Károlyi Mihály: előbbi 1875. március 2-án, a ma Romániához tartozó Nagykárolyban, utóbbi március 4-én, Budapesten. Lát-e sorsszerűséget, vagy politikailag értelmezhető szimbolikus jelentést abban, hogy majdnem ugyanazon a napon születtek?

Ha létezne a történeti asztrológia műfaja, akkor adná magát a válasz. Mindketten halak csillagjegyűek, a horoszkópjuk szerint álmodozók és idealisták, könnyen beleszeretnek egy eszmébe vagy egy ügybe, ezért becsaphatók. A meghatározás kísértetiesen illik Jászi Oszkárra és Károlyi Mihályra. Komolyra fordítva: a férfikorba érve pont akkor léptek be a közéletbe, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia válsága kezdett elmélyülni. Felmerülhet a kérdés, hogy miért volt annyi zseni ebben a korszakban, csak a Nyugat szerkesztőségében fél tucat. Azért, mert a monarchia válsága, a nemzetiségi ellentétek kiéleződése, a munkásosztály jogkövetelése, a modernista gondolatok jelentkezése ahhoz vezetett, hogy a kor szereplőit – akár politikusokat, akár művészeket – elképesztő ingerek érték, amelyek megsokszorozták az egyébként is bennük lévő tehetséget.

Az 1918-as őszirózsás polgári forradalom után a politikai pályafutásuk szorosan összekapcsolódott, Jászi tagja volt a Károlyi-kormánynak.

Károlyi Mihály a hagyományos magyar függetlenségi ellenzékből érkezett, 1918 őszén még nacionalista politikusként tartották számon. Amikor Sigmund Freud azt írta, hogy a magyarok meggyilkolták a legokosabb grófjukat, Tisza Istvánt, és megtették vezetőjükké a legostobábbat, Károlyi Mihályt, akkor ez a durva kritika annak a magyar „szuverenistának” szólt, aki az Osztrák-Magyar Monarchiát bírálta. Károlyinak nehéz volt levetkőznie pártja nacionalizmusát, Jászi ellenben nagyon korán felismerte a nemzetiségi kérdés fontosságát, azt, hogy csak akkor lehet demokratizálni Magyarországot, ha a magyar, a szlovák, a román demokraták összefognak egymással. Különben az történik, ami korábban: a magyar elit kijátssza a nemzetiségi ellentéteket, hogy konzerválja az addig létező osztályviszonyokat. Annak is lehet szimbolikus jelentése, hogy az ország egyik leggazdagabb családjába születő Károlyi Mihály végül politikai harcostársa lett Jászi Oszkárnak, egy vidéki zsidó orvos gyermekének, akit hatéves korában kereszteltek reformátussá, és sokáig nem is tudott a zsidó származásáról. Már emigránsként azt írta, hogy ha egy alföldi parasztgyereknek születik, megmenthette volna Magyarországot, mert akkor a reformjavaslatait nem egy „zsidó” okoskodásának tartják. Károlyi az első világháború végére a pacifizmusra tanította meg Jászit, míg Jászi a nemzetiségi toleranciára, a nemzetiségi kérdésben vallott progresszív álláspontra Károlyit.

Miben különböztek a nézeteik?

Nemcsak máshonnan érkeztek, hanem máshova is tartottak. Jászi Oszkár mindig demokrata maradt. 1918 decemberében azt írta, hogy nem vezethet igazságos társadalomhoz, ha csak annyi változik, hogy az addig elnyomottak kerülnek az elnyomók pozíciójába. Nem hitt abban, hogy a proletariátus messianisztikus osztályként az elnyomó szerepében felszámol minden elnyomást. Jászi Oszkár elutasította a Tanácsköztársaságot, csak arra tartotta jónak, hogy kiábrándítsa a diktatórikus eszközökben hívőket, ellentétben Károlyi Mihállyal, aki – azok után is, hogy megpuccsolták – elfogadta a proletárdiktatúrát.

A vádakkal szemben tehát Károlyi nem átadta a hatalmat, hanem megpuccsolták.

Saját belső köre játszotta ki, a kormányában lévő egyes szociáldemokrata politikusok egyeztek ki a háta mögött Kun Bélával, a kommunistákkal. Az viszont igaz, hogy Károlyi Mihály kiállt a Tanácsköztársaság mellett. Azt látta ugyanis, hogy a Vörös Hadsereg az, amelyik harcol a román csapatokkal szemben. Innen aztán még inkább balra sodródott, a harmincas évek elején, emigránsként felvételét kérte a kommunista pártba. Az első kiábrándulása az első szovjet koncepciós perekhez köthető, az igazi nagy csapást az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum jelentette számára. Ennek ellenére úgy gondolta, hogy nincs alternatíva. Van a kapitalizmus, ami a gyarmati elnyomáshoz, a munkásosztály kizsákmányolásához, az első világháborúhoz vezetett, másik lehetőségként van a szocialista kísérlet. Látta, hogy a sztálinizmus nem az, amiről a szocialista könyvekben olvasott, de azt remélte, az államszocialista rendszerből végül valami jobb születhet. Jászi Oszkárnak nem voltak ilyen illúziói, ő mindig a harmadik utat kereste. Élete végéhez közeledve ehhez Károlyi Mihály is visszatalált. A Rákosi-rendszer korai éveiben még szerepet vállalt, párizsi követ lett, aztán a Mindszenty- és a Rajk-per nyomán tiltakozásul lemondott.

Hogyan alakult a személyes viszonyuk?

– Évekig nem is leveleztek. Jászi egészen odáig jutott, hogy a polgári demokratikus eszményekre veszélynek tartotta a bolsevikokkal kokettáló Károlyit, mert eljátssza az októbrista örökséget.

A Horthy-korszakban mindketten közellenségnek számítottak. Miért?

Jászi Oszkárt a toleráns nemzetiségi politikája miatt tették meg „magyarellenes” bűnbaknak, és azért, mert radikális szabadkőműves volt. Úgy ítélték meg, hogy Jászi az a „zsidó” értelmiségi, aki hatalmába kerítette a befolyásolható Károlyit.

Abban az időben Jászi Oszkár volt Soros György?

Jászi Oszkárt tekintették a „nemzetközi zsidó-szabadkőműves összeesküvés” hazai mesterének. Tormay Cécile ezt úgy írta le a Bujdosó könyvben, hogy Károlyi Mihály arisztokratikus parfümje volt az, ami elnyomta az általa „zsidó tanácsnak” nevezett forradalmi kormány fokhagymaszagát. A Horthy-kori ellenforradalmi propagandának három főellensége volt: Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Kun Béla. Mindhármukat felelőssé tették Trianonért.

A mai jobboldal miként próbálja kitörölni a „nemzet nagyjai” közül Jászi Oszkárt és Károlyi Mihályt?

Egy az egyben átveszik a két világháború közötti rágalmakat. Amikor 2020-ban a kormány átírta a Nemzeti Alaptantervet, akkor az intézkedést bírálókat Jászi Oszkár szellemi örököseinek minősítették.

Öt évvel ezelőtt a Népszavában megjelent publicisztikájában úgy fogalmazott, hogy Jászi Oszkár a kevés tiszta jellemű XX. századi magyar politikai szereplők egyike volt, hitt a liberalizmus és a szocializmus, a patriotizmus és az internacionalizmus összeegyeztethetőségében. Károlyi Mihályra mennyiben illik a jellemzés?

Az emigráns Károlyi Mihály már nem volt liberális, csak szocialista, a hazafiság és az internacionalizmus összeegyeztetési szándéka azonban illik rá. Jászi értékválasztása sokkal inkább az elméleti alapvetésekből következett, Károlyi viszont fiatal korától kezdve szerette megbotránkoztatni a környezetét. Először azzal, hogy szórta a pénzt, kártyázott, a legmenőbb párizsi ruhákban korzózott, majd – kicsit most pszichologizálok – a megbotránkoztatás kedvéért is kezdett flörtölni a szocialistákkal. Aztán a maszk ránőtt a „vörös grófra”.

Hangsúlyozta, hogy Jászi Oszkár és Károlyi Mihály egyaránt idealista volt. Ez a tulajdonság besorolható-e a jó politikus ismérvei közé?

– A politikának alapvetően két iránya lehet: az egyik a közjó képviselete, a másik az a felfogás, hogy a hatalom célja a hatalom maga, a hatalom megszerzése és megtartása.

Utóbbiról valahogy eszembe jut a jelenlegi magyar miniszterelnök…

Orbán Viktor a tankönyvi esete a hatalomért és a hatalom megtartásáért mindenre hajlandó politikusnak. Az igazság az, hogy túl sok idealizmussal nem lehet politizálni, mert akkor az embert állandóan becsapják, kijátsszák. Ha egy politikus mindenfajta dörzsöltség nélkül pusztán csak idealista, hamar kiselejteződik. Ha viszont nincs egy idea – azon túl, hogy magunknak megszerezzük a hatalmat –, akkor nincs értelme politizálni. A politika mégiscsak a közügyekről szól, nem egy családi vállalkozás.

Ha egyszer kevés valósult meg abból, amit Jászi Oszkár és Károlyi Mihály elképzelt, miért méltók arra, hogy az utókor emlékezzen rájuk és tisztelje őket?

Károlyi Mihály az ország egyik leggazdagabb, léhűtő arisztokratájából lett Magyarország első köztársasági elnöke, aki kiállt a népjogok mellett. Minden hibája és tévútja ellenére példakép.

Károlyi Mihályról a Horthy-korszakban azt a rágalmat is elterjesztették, hogy adósság terhelte a felosztott földjeit. Ez nem igaz. A háború agrárkonjunktúrát okozott, emelkedtek a mezőgazdasági termények árai. Károlyi nagybirtokosként minden adósságát törlesztette, profitált az első világháborúból. Amikor békepolitikát hirdetett, akkor a saját profitja ellen küzdött. És hogy miért gyűlölik annyira a jobboldalon? Mert volt valaha Magyarországon egy politikus, aki nem a saját vagyona növelésére használta fel a hatalmát. Ma, amikor látjuk a hatalmon lévők elképesztő vagyonfelhalmozását, akkor ez egyre inkább vörös posztó. Jászi Oszkár meg szakítani akart a jelszópolitizálással, azzal, hogy mindent kuruc-labanc ellentétben szemlél a politika, és érdemi kérdések helyett álkérdésekkel köti le magát. Ma újra jelszópolitizálásban élünk. Újabb és újabb gyűlöletkampányok zajlanak valamilyen elképzelt ellenséggel szemben. Nincs hagyományos értelemben vett közpolitika, csak hatalomtechnika és propaganda. Jászi Oszkár és Károlyi Mihály kudarcot vallott politikusként, mégis mindketten példát mutattak azzal, hogy ideákat képviseltek. Azzal pedig, hogy elbuktak, tanulságokat szolgáltatnak a jelenünknek. Ezért érdemes velük foglalkozni.