Én, a technikum harmadik osztályát járó kamaszfiú azért voltam itt, hogy naponta írjak jelentést: milyen hibák akadályozzák a szovjet aratócséplőgép működését. Eltört a lánc, kettészakadt a szíj, megrepedt a tengely... Nehogy már előforduljon ilyesmi a honi tervezésű kombájnok munkája során. Titkos jelentések lehetnek ezek, sejtettem, hiszen nagy barátunk és példaképünk összevonná a szemöldökét, ha megtudná, hogy kételkedünk a gyártmányai makulátlanságában.
Megvolt az ebéd. Elálmosodva hevertem egy satnya akác árnyékában. „Hevertem” – tíz perce sincs, hogy ezt az igét hallottam a szalmakocsit kezelő legény szájából, valahogy így: tegnap este meghevertem a Lujzit. Kamaszfantáziám megjelenítette az eseményt.
Biztos, hogy nem a Lujzi volt az a leányka, aki a lajt felől jövet megállt mellettem a vizes bádogkannával. Bokáig érő fehér szoknyát, valamilyen világos színű pruszlikot viselt. Arcát kis jóindulattal szépnek, kis rosszindulattal jellegtelennek mondhatták a fiúk. Szőke haja egyetlen copfba fonva lendült egyet, miközben a kannafedélbe csurrant a hűsítő ital.
Mormoltam valami köszönöm-félét. Jó, most visszafekszem, gondoltam, és nézem, ahogy a fruska a bádogedénnyel tovább billeg-ballag a szúrós tarlón. Csakhogy ez füstbe ment tervnek bizonyult. A lány váratlanul leült mellém, és fejét az ölembe hajtotta. Egyetlen szót sem szólt. Én is néma maradtam. Szemét – talán kék volt – lehunyta, és így pihent. Három percig? Nekem félórának tűnt. Gyorsult a szívdobogásom.
Nem tudtam, elkövettem-e valami égbekiáltó maflaságot. És ha igen, mit? Meg kellett volna simogatnom? Esetleg – de ez már alig volt elképzelhető – meg kellett volna csókolnom? Várjunk csak! Talán még nem késő. A homlokán...? Vagy a pelyva nyomán szállongó portól – az aratónők púderétől – szürkésfehér orcáján...? Vagy – de ez már a tündérmesék világa – az ajkán...?
Ha Szinyei Merse Pál, Fényes Adolf vagy Rippl-Rónai József erre téved, megható idillel gazdagíthatja a képtárakat. De nem téved erre. Ha mégis, hát alighogy előveszi a festéket és az ecsetet, már nem találja a témát. Ölemből ugyanis eltűnt a copfos fej.
Gazdája ment, csak ment, nem is nagyon messzire. Tőlem mintegy húsz-huszonöt lépésre, látom ám, három nőnemű teremtés üldögél egy másik akácfa tövében. Kannáik árulják el, hogy ők is vízhordók. Az én „ölbéli” látogatóm megáll mellettük, aztán leül közéjük. Sutyorognak mind a négyen, de hogy mit, az nem ér el a kivörösödött fülemig. Felém pillantgatnak, nem kétséges.
Ahá, világosodtam meg hirtelen, mint valami mezei Buddha-tanítvány. Az én copfosom tehát nekik rendezte a röpke jelenetet, pontosabban színjátékot. Mintha azt akarta volna mondani – bizonyára mondta is –, hogy nézzétek, pisisek, nekem már van szeretőm, szívbéli mátkám, választott párom. Ölébe hajthatom a fejem, és megpukkadnátok az irigységtől, ha látnátok, mire vagyunk képesek, ha nincs körülöttünk ez a sereg ember meg a széles határ.
A női rafinéria, kezdtem kapiskálni, nemcsak a férfiakat célozza meg. Hozzátehetném, hogy sőt. Meglehet, akad a földkerekségen hímnemű lény, aki elmondhatja, hogy ismeri a nőt, a nagybetűs NŐT. Én már jó néhány mérföldet megtettem az idő országútján, de bevallom: hasznos és haszontalan tudnivalóim között ez az ismeret nem fordul elő.
Na, talán ha majd betöltöm a századik évemet.
