Ehhez persze valami olyasmit kell tudnia róla, ami nagyon bensőséges, szinte csak rá jellemző apróság, vagyis olyasmi, ami nem tudható meg pár kósza randi alatt. Együttélés kell hozzá, olykor házasság. Azért is szerettem különösen az Amélie csodálatos élete című filmet, mert tele volt efféle részletekkel. Szinte minden fontos szereplő kapcsán megtudjuk, mit szeret és mit nem. Amélie például a moziban nagyon szeret hátrafordulni és nézni a többiek arcát, vagy imádja belefúrni a kezét egy magokkal teli zsákba. Ennyi máris elég, hogy valaki életre keljen a vásznon vagy a lapokon, ne legyen olyan ostobán kétdimenziós, mint a túlromantizált alkotásokban.
Az életben is igen szoros kapcsolatról árulkodik az ilyen tudás. A nejem például soha nem visz magával kulcsot, ha leugrik a kutyával, mert attól kulcsszagú lesz a keze, és rögtön meg kellene mosnia. Amúgy fogalmam sincs, milyen ez a kulcsszag, de igen hálás vagyok az információért, mert ilyet nem lehet csak úgy, az íróasztal mögül kitalálni. Ehhez élet kell, közös múlt, szorongások és örömök, s főként tartós érzelmek, amelyek így vagy úgy, de a felszínre hozzák. Bevallom, megszagoltam a kulcscsomót, miután kiderült, hogy miért nekem kell őket folyton beengednem, olykor a kádból is kiszállva, de nem nagyon éreztem semmit. Azt persze már tudom, hogy illat- és színérzékenység tekintetében messze lefőz, mintha az ő világa jóval rikítóbb és szagosabb lenne, mint az enyém, mert én valahogy elvágtatok az olyan árnyalatok mellett, mint az áfonya-vörös vagy akác-lila, és nem érzem magamon a száradt narancshéj illatát sem.
Anyám nem szereti a halízű halakat, és olyan rosszul tájékozódik, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközről leszállva, garantáltan a rossz irányba indul el. Mondtam is neki, semmi mást nem kellene tennie, csak pár lépés után azonnal sarkon fordulni, és máris a cél felé tarthatna, de az ösztön, még ha rossz is, nagy úr. Ha lett volna merszem, még több effélét is megtudhattam volna róla apámtól, hiszen negyvennél is több szerelmes év szinte mindenre elég e tekintetben.
Néha megpróbálom felidézni, hogy milyennek is láttam fiatalemberként a szerelmet. Az esztétikáját kamaszként a Brooke Shields-filmek alapozták meg, nagyjából az ivarérés zavaros korszakában sugározta a királyi tévé A kék lagúnát és a Végtelen szerelmet. A képekkel és az áradó versekkel, amelyekben rímekben bomlik ki a szerelem, sajnos nem tudták felvenni a versenyt az amerikai vagy francia realista regények (Updike vagy Zola) józanabb megközelítései: menthetetlenül romantikus lettem. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg kapiskálni kezdtem, hogy nem a csillogó felszínbe, a sminkelhető és retusálható borításba lesz igazán szerelmes az ember. A kis hibák, a szinte észrevehetetlen tulajdonságok láncolnak oda valakihez. Persze bele lehet zúgni egy szép lábú, aranyszőke hajú nőbe, de emlékezni arra fogunk, aki folyton hátranézett a moziban, vagy imád mezítláb sétálni a bokáig érő vízben a tengerparton, de beljebb már nem megy: egyszerre vonzza és taszítja a nagy víz.
Az igazán jó irodalmat is ennek kapcsán lehet megkülönböztetni. A ponyva illusztrál, megbizsergeti a giccsre érzékeny agyféltekénket, amit egyébként hasonlóan stimulál, mint a drog, hiszen ugyanúgy elzár a valóságtól, mint bármilyen tudatmódosító. Szinte már meglepő, hogy miközben oly részletesen írja le például az izzó szerelem beteljesülését (általában ugyanabból az ötven vagy száz szóval dolgozva, mint egy sportközvetítés), semmit sem képes mondani annak emberi, illékony oldaláról. Üres, mint egy mesterséges intelligencia által generált kép. Eleinte nem is értettem, hogy miért veszélyeztetné az AI az írók munkáját, de most már látom, hogy a ponyvairodalom zömét bármikor képes lenne leváltani, hiszen ahogy a hús-vér szerzőknek, úgy neki sem kellene megtöltenie a sorokat élettel, elég ha imitálja.
Az igazi művészet valahogy onnan kezdődik, amikor az író vagy rendező tudja, hogy a szereplője szeret benyúlni a magokkal teli zsákba, és nem szereti, ha a filmekben vezető sofőrök nem nézik az utat. Olyan, mint egy jó szerető vagy férj: úgy akar odafordulni a másikhoz, hogy valóban látni akarja. És van elég türelme megvárni, hogy az apróságok is felszínre kerüljenek, mert ez az emberi élet habarcsa. A soha nem egyirányú helyzetek, a szinte már ijesztően nem egyértelmű pillanatok, a jelentőségteljes banalitások. Amikor nem csak a külső szemlélőt, de minket is összezavar érzelmeink bonyolultsága.
Ma már itt keresném a szerelmet, a részletekben. Nem a viharos aláfestő zenében, a crescendóval dolgozó romantikában, hanem a csenddel egyenértékű finom tételekben. Amit csak az hallhat meg, aki a legközelebb áll. Mert mindenki más számára puszta némajáték marad.
