Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festészete mindig is megosztotta a közönséget: voltak, akik hóbortos műkedvelőnek tartották, mások meglátták benne a zsenit. Utóbbi csoportba tartozott a 2007-ben elhunyt Gróh János festőművész, a BME Rajz és Formaismereti Tanszékének docense, aki 1948-ban, huszonöt évesen, még főiskolásként egy tanulmányban elemezte a mester számos képét – mint a Vihar a Hortobágyon, a Magányos cédrus és A taorminai görög színház romjai című műveket –, illetve írt Csontváry természetábrázolásáról, és kifejtette, hogy mi tette őt jó és újszerű festőművésszé.
A szöveg azonban asztalfiókba került, mert fel sem merült, hogy azt a korabeli átpolitizált művészetfelfogás miatt ki lehetne adni. Amikor már lehetséges lett volna, akkor a szerzője nem törekedett erre, mert a szövegbe az újabb Csontváry-kutatásainak eredményeit is bele akarta írni, de erre nem került sor. A halála után viszont a fia, Gróh Gáspár irodalomtörténész, a kötet szerkesztője megtalálta a kéziratot a hagyatékban, és úgy határozott, hogy megjelenteti.
A terézvárosi Eötvös10 Művelődési Házban tartott könyvbemutatón szóba került, hogy Gróh János is festőművész volt, ezért Csontváry képeit alkotó szemmel elemezte, így olyan szempontokra is felhívta a figyelmet, mely más előtt észrevétlen maradna. Gróh János ugyanis 1948-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Szőnyi István volt a mestere, és ugyanebben az évben írta meg a kéziratát. A bemutatón Gróh Gáspár elmondta, az apja egy szerencsének köszönheti, hogy akkoriban láthatta Csontváry eredeti műveit, hiszen bár azokat hivatalos kiállításon nem mutatták be Magyarországon, a főiskola erre a célra alkalmas folyosóin Gerlóczy Gedeon, a hagyaték megmentője kiállította azokat, hogy a képek átszellőzzenek és kisimuljanak. A művek viszont nem arattak teljes sikert, és megosztották a tanári kart. Gróh Gáspár szerint ekkoriban ezért is született több írás is Csontváry művészetéről, ami korábban nem volt jellemző. Másrészt ez a tárlat készíthette elő az 1948-as párizsi Csontváry-kiállítást, mely még ismertebbé tette az alkotót.
„Apámat rabul ejtette Csontváry festészete, de festőként sohasem szegődött a nyomába, megmaradt hűséges Szőnyi-tanítványnak. Ez nem jelentette, hogy ne gondolta volna kivételesen fontosnak, hogy Csontváry festészete elfoglalhassa a neki járó helyet a művészet történetében” – fogalmaz a könyv előszavában Gróh Gáspár, hozzátéve, apja a szöveget le is gépelte, valószínűleg annak reményében, hogy egyszer közreadhatja azt. Az íráshoz a fő motivációt másrészt az nyújthatta, hogy Bernáth Aurél festőművész akkoriban lekezelő véleménnyel volt Csontváry művészetéről, de Gróh Jánost a főiskolás barátai is motiválhatták, akárcsak a Csontváry-párti Cs. Szabó László esszéíró és François Gachot, a Magyarországon működő francia nagykövetség kulturális attaséja is.
A bemutatón Illyés Mária művészettörténész elmondta, hogy a tanulmány olvasása során rögtön érezni, hogy azt egy festőművész írta, aki tisztában volt a képelemzés szempontjaival, melyeket a főiskolán szerezhetett meg, a szöveg másrészt egy védőbeszéd, apológia Csontváry festészete kapcsán. Temesvári István Péter Csontváry-kutató pedig feltette a kérdést, hogy mi lett volna akkor, ha annak idején kiadják a könyvet, mire a következőt válaszolta: „Megkockáztatom, ha a műve 1948-ban megjelenik, az jó hatással lett volna az elmúlt hetven év kutatására, irodalmára”.
Infó: Gróh János: Csontváry. Magyar Szemle Alapítvány, 2024.
