Amikor Brady Corbet A brutalistája nemzetközi elismerést és három Oscar-díjat söpört be, reflektorfénybe helyezte a magyar modernista építészetet. A fikció mögött azonban egy gazdagabb szövedék húzódik meg: azon vizionárius építészeké, akik nemcsak új épületeket, hanem egy emberibb világot álmodtak meg betonból és üvegből.
Ahogy Merker Dávid, a városi sétákat szervező Hosszú Lépés Járunk? alapítója fogalmaz: „A filmre művészi alkotásként érdemes tekinteni, nem dokumentumfilmként." Míg a mozivásznon látottak képzeletbeliek, az „Új világot álmodtak" a séta feltárja azt a valós modernista mozgalmat, amely egy jobb városért küzdött – olyan örökséget hagyva, amelyet ma is felfedezhetünk a beton nyers őszinteségében.
Az 1919-ben alapított Bauhaus-iskola forradalmat indított – szemléletmódot teremtett, amely művészetet, kézművességet és ipari tervezést olvasztott egységbe. Ez a gondolkodás talált termékeny talajra a budapesti Rózsadombon, ahol a modernista házak a nemzetközi vízió utolsó hazai hírnökeivé váltak, mielőtt a háború elsodorta volna a progresszív építészet álmait.
A Sarolta utcai kiindulópontja tökéletes belépő ebbe a világba. Az itt álló villát a Brutalista által is megidézett Fischer József és Pécsi Eszter – Magyarország első női vasbetonmérnöke – bővítette. Sorsuk (Pécsi Amerikába emigrált, Fischer itthon maradt, s mikor végül kijutott, felesége már kerekesszékben ült) pedig nem véletlenül ragadta meg a film rendezőjét.
Épületük a Bródy család otthona volt, ahol egykor szellemi szalonokat tartottak – és évtizedekkel később a jelenlegi tulajdonosok tudtukon kívül folytatták ezt a hagyományt a Sarolta Szalon létrehozásával, újraélesztve a diskurzust a modern térben.
A Cserje utcai Hevesy-villa a Bauhaus egyik legradikálisabb hazai lakógépe, amelynek tervezője, Molnár Farkas, a mozgalom kiemelkedő magyar képviselője volt. Apró ellentmondás, hogy míg a Bauhaus éppen a felhasználót állítja középpontba, a lakók terhesnek ítélték, élénk színeit feketére festették, majd el is költöztek a házból.
A modernista víziók nem álltak meg az épületeknél, amit a túra következő állomása, az 1932-ben épült Palánta utca 17. bizonyít. Itt a modernizmus társadalomformáló ereje intézménnyé vált: Popper Ágnes bentlakásos játszóiskolája a progresszív nevelés laboratóriuma lett, ahol mozgásművészet, jóga és relaxáció szolgálta a gyermekek felszabadítását a konvenciók alól.
Sétánk íve a Kapisztrán Szent János-templomban teljesedik ki, amely időkapszulaként őrzi az 1940-es évek végének modernizmusát. A Sai Halász Antal tervezte épület – amely éppen a kommunista fordulat előtt készült el – puritánságával és csupán felülről beáramló fényeivel szakítva ki a hívőket az ingerek mindennapi özönéből.
A Bauhaus törekvései azonban megosztóak voltak. A Rózsadomb hamar a viták kereszttüzébe került: a helyi egyesület 1934-ben már „csúnya házak rohama” ellen tiltakozott, míg Füst Milán fürdőszobákhoz hasonlította, Márai Sándor pedig „hisztériaként” bélyegezte meg ezeket az alkotásokat.
Míg A brutalista, sajnos a mára már Instagram-kompatibilis esztétikai trendet lovagolja meg, elhagyva a Bauhaus eredeti, radikális társadalmi töltetét, a séta ezt a komplex örökséget tárja fel. Kiegészít, kárpótol és nemcsak a falakat, hanem a mögöttük rejlő eszmei értéket is megosztja a látogatókkal.
