Nagy Endre délután négykor lép be a baranyai Baksa kocsmájába. Köszön a bent ülő három falubelijének, körbejár, mindegyikükkel kezet ráz. Eközben Gabriella, a szolgálatban lévő csapos – rendelés nélkül is - kitölti a köpcös férfi fél deci konyakját, s mellé rak egy Sopronit. - Minden nap négytől hatig vagyok itt – feleli a 70 esztendős, egykor 40 éven át gyümölcsoltvány-termesztésből élő, halk szavú férfi, amikor kocsmázási szokásiról kérdezem. – Otthon nem tartok alkoholt. Csak itt jó inni, a többiekkel.
A baranyai falu ivójában mindenki ugyanezt erősíti. Az ablaknál ül a 42 éves Illés József, asztalán fél rum és egy Borsodi, a gyenge fizikumú, olcsó napszámosként alkalmazott, szegényes öltözetű, egyedül élő férfi is minden nap benéz ide, hogy elbeszélgessen kicsit. - A kocsmába nem inni jár az ember, hanem a társaságért – foglalja össze röviden a véleményét a pultnál elegáns ruhában kávézó-kólázó, 25 éves Benkő Dominik. Persze kocsmába nem mindenhol lehet betérni, hiszen rengeteg faluban ma már egyszerűen nincs ilyen „műintézmény”.
A kiskocsma, a lélek és a lekenyerezés
Alig két hete derült ki, hogy megnyitja a kormány a vendéglátóhelyek támogatására létrehozott támogatási programot a kiskocsmák számára. Összesen egymilliárd forintot, egyenként maximum 3 millió forintot kaphatnak az ezer fő alatti településeken működő kiskocsmák, bárok, borozók, az összeget bármire költhetik. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter úgy fogalmazott a bejelentéskor, hogy „a kiskocsma mindig is a falu lelke”.
– Az „a kiskocsma a falu lelke, ezért támogatni kell őket” nem másról szól, mint arról, hogy az ezer fő alatti településeken így kenyerezzék le a helyi vállalkozókat, vagy épp a polgármestereket, hiszen például az észak-borsodi aprófalvakban jellemzően ők vagy valamelyik családtagjuk nevén van a bolt, s általában a vele egybenyitott kocsma is – erről már egy miskolci szociológus beszélt lapunknak, aki rendszeresen járja a leszakadófélben lévő kistérségeket. Szerinte a kormány döntését az is táplálhatta, hogy Magyar Péter az utóbbi hónapokban a legszegényebb kistelepüléseken kampányolt, és míg a kormánypártnak erre vagy kedve, vagy energiája nincsen, úgy gondolják, egyszerűbb, ha odaküldenek egy kis pénzt. Ott egyébként, ahol már bezárt a kocsma, jellemzően a falusi kisboltok vagy dohányboltok vették át annak szerepét, s mindkettőben kapni azokat a kis kiszerelésű tömény italokat, amik a korábban a kocsmában elfogyasztott felesek helyébe léptek.
- Nekem nem a pia miatt a fontos a kocsma, hanem hogy megtudjak ezt-azt – fogalmaz Orsós József, miközben energiaitalt kér magának és társának a már említett baksai italozóban. – Vasazok, és itt tudom meg azt is, hogy hová érdemes mennem. Most Görcsönybe, onnan lesz fuvarom. Társa, Hankó Dezső segíti. A középkorú duó gilvánfai, az ő, csakis romák lakta, 400 lelkes falujukban viszont évek óta nincs kocsma. József állítja, hogy nagyon kellene, ahogy meg vagy tucatnyi környékbeli faluba is.
A vékony, szőke, szemüveges, harmincas Gabriella öt éve dolgozik itt. A 800 lelkes falu úgy képes eltartani az ivót, hogy az épület másik felében Nemzeti Dohányboltot üzemeltetnek. 30 kilométerrel odébb, a 200 lelkes Szaporca községben Kovács Attila és felesége, Erika visz egy kocsmát 1995 óta. A pár százéves családi háza mögötti keresztépületben szerénykedik a mindössze hét asztalos ivó, azon túl kicsi élelmiszerbolt, az udvar másik oldalán trafik. A közeli aprófalvakban, Adorjáson, Baranyahídvégen, Cúnban, Drávacsepelyen, Drávapiskin, Kémesen, Kóróson, Kovácshidán, Sámodon sehol sincs kocsma, akik igénylik a kvaterkázást, azok idejönnek, ennek ellenére ezt az üzletet is az tartja életben, hogy van mellette trafik és bolt is. Erika szerint
a kocsmákat megölte, hogy nem árulhatnak cigarettát és nincs náluk szerencsejáték, abból volt a bevételük 30-40 százaléka.
Ezért jól jön a kis falvak sörözőinek-borozóinak, hogy a kormány 3 millió forinttal támogatni akarja őket – mondja.
Akik pályáznak, és akik nem
- Pályázunk mi is arra a pénzre – avat be terveibe Erika. – Kicseréljük az ablakokat és az ajtókat, esetleg veszünk új bútorokat. Többre nem gondolunk. Hamarosan nyugdíjba megyünk a férjemmel, és a gyerekek nem akarják tovább vinni az üzletet. A szaporcai kocsma közönsége nem szívesen gondol arra, hogy egyszer majd az ő falujuk is ivó nélkül marad. - Nyáron este tízig kint ülünk a nyitott részen, és elbeszélgetünk csapolt sör mellett – idézi meg a kánikulai napokat a 34 éves Pálfi Dániel, aki traktorosként dolgozik egy kisasszonyfai agrárvállalkozásnál. – Reggel, munkába menet, itt kávézunk, egész más úgy nekiindulni. A többiek rábólintanak Dániel szavaira.
– Mi nem pályázunk a hárommillió forintra, bár lenne helye, de olyan feltételeket követelnek, amelyeknek nem akarunk megfelelni. Használnunk kellene például a turisztikai vállalkozások számára fenntartott NTAK adminisztrációs rendszert, amit jelenleg 12 millió forintos bevételig (amit természetesen nem érünk el évente) nem kell működtetnünk – ezt már egy észak-borsodi kis település kocsmárosa mondja lapunknak. Az asszony korábban a kocsma melletti boltjára már kapott állami támogatást, de azt mondja, azért a két és félmillió forintért annyi adminisztrációt kellett elvégezni, hogy a végére teljesen elment a kedve minden állami segítségtől.
Tiszaújváros és Mezőcsát között félúton, Hejőkürtön működik Bártfai Zita kocsmája. Őt az átmenő forgalom tartja életben: akik reggelente munkába indulnak, jellemzően megállnak itt, vesznek kávét, szendvicset. Ha jó idő van, a helyiek is szívesen isznak egy pohár sört a teraszon, szerinte ilyen tekintetben mégiscsak megmaradt egyfajta közösségi ereje a kocsmáknak. Pályázni ő sem fog, szintén a túlzott bürokratikus szabályokra hivatkozik. Az innen néhány kilométerre lévő Nemesbikken korábban három kocsma is működött, ma már egy sem, az utolsó, a Flamingó büfé néhány évvel ezelőtt zárt be.
- Nem bírta a Sánta Feri,
az embereknek egyre kevesebb a pénzük, már nem járnak kocsmába, ami kell, azt a kis „tüskét” reggelente megveszik a dohányboltban, megisszák az ajtó előtt, aztán mennek a dolgukra
– mondta az egyik helybeli.
- Eltűnőben a klasszikus falusi kiskocsmák világa – ezt már Sivák Zsófia fotográfustól halljuk, aki néhány éve közel száz, Heves és Borsod megyei kiskocsma belső világát, auráját örökítette meg egy nagyszabású projekt keretében. Tapasztalatai szerint ezekre a helyekre már csak az idős korosztály jár megszokásból, a fiatalok inkább hétvégente „buliznak” és a falujukból beutaznak ezért a városba. Ő úgy látja, a koronavírus is jócskán „betett” ennek a vendéglátásnak.
„Ránk helyi kis agóraként tekintenek”
- Ha tényleg lesz ilyen lehetőség, mi mindenképpen pályázunk, óriási szükség lenne támogatásra, mert egyre nehezebb fenntartani az egységet, saját erőből pedig nem futja fejlesztésekre – mondta lapunknak Muzsek János, a Somogy megyei Vízváron lévő R-Andi presszó tulajdonosa, elismerve, igencsak jól jönne számukra a kormány által bejelentett kisfalusi kocsmatámogatási program. Első blikkre nem látszik a Dráva-parthoz vezető utca elején álló épületen, hogy nagyobb felújításra lenne szükség: a 2003-ban épült presszó ráadásul hangulatában sem a füstös falusi italboltok sztereotip hangulatát idézi, sokkal inkább egy üdülőövezeti vendéglátóhelyét.
- Áááá, azoknak leáldozott, kicserélődött a közönség, a korábbi miliővel nem lehet megtartani a vendégeket – állította Muzsek János. – Anno mi is egy egykori ÁFÉSZ-helyen kezdtünk 1994-ben, de rájöttünk, bérleményben nem lehet normálisan tervezni, így dolgozni sem. Faluhelyen így sem könnyű, kell valami pluszt adni a kávé, az üdítők és az italok mellé. Ránk afféle helyi kis agóraként tekintenek, pénteken, szombaton itt találkoznak a helyiek, s persze a környékbeliek is, ugyanis egyre kevesebb faluban maradt meg a kocsma, a szomszédos Heresznyén például tavaly ősszel zártak be. Nekünk is meg kell fontolnunk minden lépést, szerencsére elég jó a hírünk, a drávai vízitúrázóknak például az egyik stabil megállóhelyévé váltunk az elmúlt évek alatt. Ez azonban szezonális, nekünk pedig egész évben kell gondolkodnunk.
Hetesen is bezárt a legendás Söröző, melyet Éhl Fülöp 1976 óta vezetett: az utolsó italt szilveszterkor adta ki, majd lehúzta a redőnyt. - Egyszerűen belefáradtam, elmúltam 70, s egyre kevésbé érte meg csinálni – sóhajtott a konyhájáról és retró árairól (másfél éve egy kávéért és egy fél literes ásványvízért 180 forintot fizettünk, a billiárdasztal zsetonjáért pedig még az utolsó nap is csak 40 forintot kértek…) megyeszerte híres egység tulajdonosa. – Most áruljuk, kíváncsi vagyok, lesz-e vevő, lát-e majd valaki fantáziát a folytatásban.
- El kell nyerni az emberek bizalmát, hogy kialakuljon egy stabil törzsvendégkör, akik állandóan kalkulálható bevételt jelentenek – magyarázta. – Nálam volt 10-15 ember, akinek még a széke is állandó volt. De még így is nehéz volt, miután elvették a cigiárusítást, ami rengeteg embert hozott be, s ha már itt voltak, ittak is valamit. Most pedig a dohányboltok előtt isznak, vagy ha nincs, akkor a kisbolt előtt, és persze otthon, mert minden forint számít. Pedig a kocsma nemcsak az ivás miatt volt fontos egy településnek, hanem a közösségformálás miatt is – tette hozzá.
