Családunk szinte minden pénzét utazásokra költötte. Apám utazási szenvedélye határtalan volt, egy ipari szövetkezet főkönyvelőjeként, majd elnökeként jól keresett. Ehhez a hóborthoz pénz kellett, amire anyánk tanári fizetéséből nem futotta volna. Már 1970-ben kettesben nekivágtak Olaszországnak, egy hónapra. Testvéremmel erre az időre a nagyszülőkre bíztak. Anyám sírva fakadt, amikor harminc nappal később nem ismertük fel őket. Utána soha nem utaztak nélkülünk.
Először Franciaországba mentünk, egy hetet töltöttünk Párizsba, majd a Loire völgyében kalandoztunk. Hétéves gyerekként kevés emlékem maradt. Az Eiffel-torony, Napóleon vörös márványból készült koporsója, a Diadalív, kastélyok a Loire mentén. Három évvel később ismét útnak eredtünk. Tízévesek lettünk Tamással, nyitottabbak minden látványosságra. Az úti cél ekkor Spanyolország volt. Több hetet töltöttünk Barcelonában, egy kempingben vertünk tábort, és lemondtunk arról, hogy Madridba is elmenjünk.
Napok voltak hátra az államilag engedélyezett egy hónapos útból, Olaszországon keresztül siettünk haza. Utolsó este Milánóban, egy panzióban aludtunk, délután még elvándorolunk a város nevezetes stadionjába, a San Siróba, mellette nagyot sétáltunk a belvárosban. Úgy terveztük, hogy a következő estét a nagykanizsai kempingben töltjük. Aztán minden másképp alakult.
A szerény valutakeretünkből alig maradt, de az autópályán Ausztria felé száguldva anyánk némi lírát talált a pénztárcájában, így az első kijáratnál lekanyarodtunk a pályáról, hogy a megmaradt pénzből fagyizzunk és csokit vegyünk. Egy útkereszteződésnél egy helybeli autós nem adta meg az elsőbbséget, és nagy sebességgel vágódott a kocsinkba, ami megpördült, és nekiütközött egy szembejövő kocsinak. Anyánk kiabált, lába súlyosan megsérült, a férfiaknak nem lett bajuk. Az autó ajtói beragadtak, nehezen szálltunk ki, és akkor már ott voltak a rendőrök, a mentők és a tűzoltók. Megjelent a helyszínen a város – Cervignano – rendőrkapitánya. A formaságokon túlesve apám elmondta neki – miközben anyánkat kórházba szállították –, hogy egy nagy út végén vagyunk, minden pénzünk elfogyott, nem tudjuk állni az itt-tartózkodás költségeit. Antonio Bazzano, a kapitány megnyugtatott: minden rendben lesz. Testvéremmel együtt elvitt a villájába, ott laktunk egy hétig, apánknak egy szállodai szobát vett ki a saját költségére, így közelről láthattuk egy olasz család varázslatos mindennapjait. Tejbe-vajba fürösztöttek, a magyar „bambinók” mindent megkaptak. Apánk az egész napot Antonio házában töltötte, közben a nagykövetségen keresztül intézték a hazaszállításunkat: műtött anyánkét, törött autónkét és hármunkét.
Olyan vendégszeretetet, önzetlenséget, nyíltszívűséget, melegséget azóta sem tapasztaltam, mint itt. Vajon él még Antonio Bazzano? Mindennek több mint negyven éve. Apám régen halott.
Három évvel később ajándékkal felpakolva felkerestük őket, ünnepet rendeztek az „ungarese”-k felbukkanására. Napokig nem engedtek el. Csuda emberek, csuda nép. A hála, amit érzek, erőtlen kifejezés.