Nem csak Jules Verne regényhőse, Phileas Fogg kerülte meg a földet 80 nap alatt, az 1980-as évek végén a Monty Python csoportból ismert angol színész és író, Sir Michael Palin is hasonló kunsztra vállalkozott. Igaz, az utat a BBC felkérésére és annak stábjával tette meg, az ismeretterjesztő sorozat pedig olyan sikeres lett, hogy Palin a világot azóta többször is bejárta a filmesekkel. (Meglehet, nem 80 nap alatt: a Magyarországon is vetített széria címe Verne művére utalt.) Az egyensúlyt azóta is keresik az ismeretterjesztő sorozatok, hogy miként lehet a művészet-, művelődés- és kultúrtörténeti ismereteket szórakoztató módon, ám mégis tartalmasan átadni. Jó példa persze bőven akad, ilyen többek között a korábbi brit konzervatív honatya és munkaügyi miniszter, Michael Portillo kontinentális vasúti utazásait megörökítő, hétévados sorozat – amely érdekes módon a brit történelmet nem „emlékezetpolitikai” szemszögből láttatja –, vagy az egyik hazai tematikus csatornán jelenleg is futó Kincsek Bettany Hughes-zal. Az angol történész legutóbb Georgiába (Grúziába) kalauzolta a nézőit, ahol nemcsak a világ legősibb borairól esett szó, hanem egy kis hegyi faluban a vacsoraasztalnál a grúz (georgiai) többszólamú ének is felhangzott, ami nem utolsó sorban az Unesco szellemi kulturális örökségeinek jegyzékén is szerepel. Ugyan „kisebb” régiót jár be, de minden szempontból az egyik legfontosabb Nick Thorpe A Duna – Árral szemben című sorozata, amelyből kiváló könyv is született.
Az amerikai dokumentumfilmes, Garry Bassin „végzetét” mindenesetre Budapest a Voyager-1 és Voyager-2 űrszonda 1977-es fellövése jelentette. A jelenleg a csillagközi térben haladó – a Földtől a legtávolabbi, emberek által készített – tárgyak a fedélzetükön egy-egy lemezt is vittek magukkal. A két Voyager Golden Record-lemez – avagy A Föld hangjai – nemcsak földi zajokat, állati hangokat, emberi beszédet rögzítettek, hanem muzsikát is, Bachot, Mozartot, Stravinskyt, Chuck Berryt, továbbá Beethovent a Budapest Vonósnégyes előadásában. Garry Bassin és a japán színész, producer és író, Jamagucsi Tomoko ennek nyomán vetette fel: ha egy saját időkapszulát készíthetnének, mi volna az, amit erről a világról el tudnak mondani, és azt hogyan mondanák el? Arra jutottak, művészeket kérdeznek meg, ők mit szeretnének ebbe az időkapszulába tenni. Így indult el 2010-ben a jelenleg 31 epizódnál tartó dokumentumfilm-sorozat, a The Listen Project – mégpedig Budapestről – olyan művészek bemutatásával, akik a népzenei, a folk, a világzenei, a globálzenei szcénát képviselik. Az alkotóknak pedig magától értetődő volt, hogy az első epizódot Magyarországon rögzítik. – Egy nagyon-nagyon izgalmas ország Magyarország, a közép-ázsiai és európai a keresztezésében, és azt is tudtuk, hogy itt fogunk találkozni Csoboth Attila operatőrrel – indokolt a rendező a Magyar Zene Háza új időszaki kiállítása, a LISTEN megnyitója előtt. (A projektben Rákossy Péter fotós is közreműködött.) Az alkotók zenei ízlése megegyezik a Magyar Zene Háza küldetésével, szinte „magától értetődő” volt, hogy a filmsorozatra alapozva előbb-utóbb itt lesz hasonló tematikájú kiállítás.
A filmesek három hónapon keresztül Budapesten élt, de ha a közelbe, Szerbiába vagy Németországba mentek forgatni, az alapcsapat akkor is a magyar fővárosban lakott. De jártak többek között Indiában, Puerto Ricóban, Hondurasban, az Egyesült Államokban és Alaszkában, Nepálban, Görögországban, Spanyolországban is. Kamerájuk elé állt többek között a portugál (új) fado egyik legnevesebb előadója, Carminho ugyanúgy, mint a karibi The Garifuna Collective, a belizei Ivan Duran, vagy a szomszédból Boban és Marko Marković. Magyarországot Lajkó Félix, Lakatos Miklós, a Parno Graszt, Roby Lakatos és Sebestyén Márta képviseli a kiállításon és a filmsorozatban.
– Amikor egy ilyen kiállítást nézünk, és általában, amikor számunkra idegen kultúrák felé fordulunk, akkor mindig a különbségekre koncentrálunk, a különbségek az érdekesek. Mert érdekesek a színes ruhák, a furcsa dallamok, az, hogy emberek máshogy öltözködnek, máshogy táncolnak, mint mi.
Ez a kiállítás megmutatja ezeket a különbségeket is, de azt is, hogy sokkal több a hasonlóság
– fogalmazott Weyer Balázs, a Hangvető programigazgatója a tárlat megnyitója előtt. – Az egyik legfontosabb hasonlóság az, hogy mindannyian zenélünk, ami egyáltalán nem kézenfekvő, de a Földön minden kultúrának van zenéje. Amit pedig mindannyian csinálunk, az szinte mind alapvető életfunkciókhoz kötődik. És ez csak egy dolgot jelenthet: a zene is egy alapvető életfunkció. Ezt sokáig csak sejtettük, de ma már a neurobiológiai kutatások is megerősítik, hogy a zene olyan folyamatokat indít el az agyunkban, nagyobb funkciót lát el az életünkben, ami valóban alapvető fontosságú. Amikor zenélünk, vagy amikor akár csak zenét hallgatunk, vagy valamilyen módon részt veszünk zenélésben, akkor az oxitocint, dopamint, endorfint termel az agyunkban, és a zenének a fizikai természetén keresztül szinkronizálunk másokkal. Azok a folyamatok, amik a zene hatására az agyunkban lejátszódnak, azt csak egy pár másik dolog tudja az életünkben. Ezek a dolgok: édesanyánk ölelése, egy kisbaba látványa, a szex, a közös étkezés barátokkal, és a csokoládé.
Weyer Balázs arról is beszélt, hogy a zene funkcionális volt a történelmünk nagy részében, színpadi előadása egy viszonylag modern fejlemény. De az alapvető érzéseink, az alapvető motivációink, az álmaink és a félelmeink, amik definiálják az életünket, azok semmit nem változtak. Az érzések, amelyeket a zene közvetít, nem csak hasonlók, egyformák is: a világ minden táján ugyanazokról énekelnek. Majd a Hangvető programigazgatója kimondta a „végezetes” mondatot: – Legfeljebb annyi a különbség, a magyar szerelmes népdalokban galambhoz hasonlítják a szerelmest, Okinavában pedig a vaddisznóhoz. Lehet, hogy ez a mi számunkra furcsának tűnik, de a lényeg a szerelem. Ezek után nehéz lesz elfelejtenem A szennai lipisen, laposon okinavai változatát: „Bözsikém, angyalom, vaddisznóm”.
Tíz év, harminc ország, több mint száz művész: voltak kétségeim, hogy a világ zenéjét be lehet mutatni mintegy ezer négyzetméteren, de a Magyar Zene Háza csapata ezt simán megugrotta.
(Amennyiben a zene alatt a globálzenét értjük.) Merész vállalkozás abban a tekintetben is, hogy ez a tárlat semmilyen értelemben sem „popzenében” utazik. Installációkkal, néprajzi tárgyak, hangszerek, öltözékek bemutatásával is élhetővé teszi a zenét – kicsit kapcsolódva a Magyar Zene Háza állandó kiállításához is –, nyitogatja a szemeket, a füleket. Elsőként visszavezeti a látogatót a természethez – amely közös emberi élményként idézi fel, hogy mindannyian e bolygó részei vagyunk –, majd egy különleges akusztikai térben többszólamú énekek csendülnek fel. De a kiállítás elkalauzol a világ peremére, és odaültet egy grúz (georgiai) család ünnepi asztalához is. (Nem az a család, amelyik Bettany Hughes-nak énekelt.) Engem különösképp a The Garifuna Collective énekese, ütőhangszerese és gitárosa, Aurelio Martinez „ütött” meg, ahogy egy filmfelvételen édesanyjával beszélget annak New Yorki-i lakásának konyhájában. És a hiányérzet e pontnál jelentkezett: vajon miért nem vetítette (vetíti) egyik tematikus csatorna sem a The Listen Project-et? Úgy volna az igazi.
Infó: LISTEN. – Zenei utazás a világ körül. A kiállítást a Magyar Zene Háza szakmai csapata hozta létre Ligeti Dorottya, Horn Márton és Garry Bassin kurátorok vezetésével, a Báger András vezette BAHCS Architects építészeti tervei alapján, az installációk tervezője Bodóczky Antal volt. A Magyar Zene Háza harmadik időszaki kiállítása – amelyet számos koncert kísér – augusztus 31-ig látogatható. https://www.the-listen-project.com/
