„Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!”
E szavakkal kezdődik Petőfi Sándornak az a verse, amelyet rögtön a forradalmi események után írt – s igénye vagy jóslata, ritka eset ez a költészet történetében, valóra vált: ez a nap máig elevenen él a magyar társadalom emlékezetében; ráadásul azt is kell mondanunk: ez a nap az egyedüli, amely elevenen él –, s emlékezetének hatása sokakat újra s újra aktivitásra késztet.
Hiszen a nemzeti-állami ünnepekkel, amióta csak törvényileg elő vannak írva, mindig baj (is) volt: vajon milyen nagyságrendben hatotta át a nemzetet hajdan a király születésének vagy koronázásának ünnepe, s vajon mennyien érezték személyesen, magánemberként is ünnepnek a szocializmus korszakában április 4-nek vagy november 7-nek munkaszüneti napjait – s vajon ma mennyien gondolnak vagy éreznek, abból a hatalmas tömegből, amely az utcákon hömpölyög, bármit is a történelemről vagy az államról, mikor augusztus 20-án az össznépi cirkusz-felvonulásokat, népitánc-bajnokságokat vagy a csillámló tűzijátékot bámulják?
Egy állami ünnepen az állampolgár általában nem gondol és csinál semmit, azonkívül, hogy örvend a munkaszünetnek, ám március 15-én, egészen kivételes módon, a társadalomnak nem kis része évente azt gondolja: ez az a nap, amikor érdemes elgondolkodni a közösségi cselekvés értelméről és lehetőségeiről; ez az a nap, amikor – kisközösségileg és politikailag egyaránt – csinálni kell(ene) valamit. Hány jelentős politikai mozgalom fogalmazta meg önmagát március jegyében – s mennyire természetesnek vesszük, ha a bármikor fellépő mozgalmak éppen 12 pontban foglalják össze kibontakozási javaslatukat (Márciusi Front 1938; MADISZ 1945; Petőfi Kör 1956)!
Mert a nemzeti emlékezetben az maradt meg, amit ismét Petőfi fogalmazott meg: ezen a napon olyan, mindaddig soha nem látott társadalmi összefogás nyilatkozott meg a pesti utcákon, amelynek nem csak politikai, hanem transzcendens ígérete is volt: Petőfi, nem kevés túlzással, e nap eseményeit (A márciusi ifjak című versében) egyenesen a feltámadással azonosította:
„A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.”
Történetileg nézve persze megállapíthatjuk: a nemzet nem is volt halott, nem is támadt fel sem ekkor, sem máskor, ám a közösségi emlékezet e mitikus képzetet őrizte meg s ápolja máig: e napon illenék, adja isten, hogy legyen hozzá közös cél, a sok millió szívnek együttesen fellobogni! S talán az ilyen közösségiség iránti nosztalgia tette vagy teszi, hogy ez a nap az élő emlékezet ünneppé válhatott.
Az ünneplés igénye és lehetősége persze a történelem során állandóan változott: az első, már erősen szorongatott évfordulón maga Kossuth Lajos helytelenítette, ellene is irányuló tüntetést sejtvén, hogy emlékünnepet akartak a napnak szentelni, hisz, mint egy levelében írta, „egy kis pesti lármánál, egyéb nem történt”, s az akkori politikai zűrzavarban még az a groteszk, humoros javaslat is elhangozhatott (persze baráti körben), hogy ha nem tudunk mást tenni, csukjuk be a börtönbe Táncsics Miskát... S a rákövetkező évfordulón, 1850-ben már csak a rezignált kétségbeesés idézheti fel az évforduló ünnepelhetetlenségének szégyenét (Arany János: Évnapra):
„Kelsz és lenyugszol észrevétlenül:
Innep volnál, de senki meg nem ül,
Végzetes évi nap!
Oh, e tömeg más napot ünnepel;
Titkon sohajtja meg a hű kebel
Halomra dőlt oltáridat.
Emléked átkos, nyomasztó tereh:
A vérnek és könyűnek tengere
Mind, mind ahhoz tapad.
Az ember gyönge: félve néz feléd,
S mint egykor a tanitvány mesterét,
Nehéz időkben megtagad...”
Az emlék „átkos, nyomasztó teherként” élt sok-sok éven át (1860-ban a fiatalok emléktüntetését oly határozottan szétverte a rendőrség, hogy a halálos áldozatot sem sikerült elkerülni), a kiegyezés után pedig a megemlékezés folyamatosan kétszívű és kétszínű kellett, hogy maradjon: a hivatalos magyar állam, bár 1848–49 emlékéhez természetesen ragaszkodott, nem ünnepelhette a királlyal szembeni fellépés évfordulóját (még Petőfi Sándor életrajzába is bekerült az a március 15-ét lekicsinylő mondat, mely szerint „Boldog idők mikor még a demonstratiot is forradalomnak tartottuk és a kettőt össze tévesztettük!”), ezért 1898-ban, a királlyal való kompromisszumos egyezkedés után, április 11-ét, azaz a 48-as törvények királyi szentesítésének napját nevezték ki állami ünnepnek. Minek következtében, folytatván a hagyományt, március 15-e megmaradt ellenzéki ünnepnek – vagyis a különböző politikai irányzatok mind a maguk igazolására, s a másoknak, a többi pártnak a denunciálására használták fel a nap mozgósító erejét.
Igazán nagy ideológiai próba elé a XX. század közepén a szocialista politika került, hiszen egyrészt önmagát a 48-as forradalom folytatásának, sőt következményének szerette volna tekinteni (lásd a nagy jelszót 1948-ból: Lobogónk, Petőfi!), másrészt azonban azt is igényelte volna, hogy a 48-as emlékeknek valóban összenemzeti mozgósító ereje lanyhuljon el, s a nemzeti összefogás helyére a forradalmi (szocialista) radikalizmus léphessen fel. Így születtek azok a nagy ódák, amelyek össze akarták hozni a márciusi ifjak emlékét az aktuális kommunista propagandával (jeles költők tollából: Somlyó György: Petőfihez!; Benjámin László: Márciusi ifjak):
„…egész népet taníthatok már,
s engem egy egész nép tanít:
arra, mit csak sejtettem eddig,
de sose mondhatott ki szám,
hogy egyek vagytok ti, szabadság,
s te annyi évig rab hazám!
S ha eddig szégyen volt a részem,
most boldogság és büszkeség,
hogy nevemet ama nyelv adta,
mely tiédet s Rákosiét!”
*
„Akár a gyári munkapadnál,
akár a népért zúgó harcban,
a vérivó vers viharában
s a gyilkosabb, forróbb viharban –
csak népünk, országunk javáért
elvtársak, márciusi ifjak!
Munkánk jutalmaként ragyog
szívünkön az ötágú csillag!”
1956 után, a konszolidáció idején a hatalom, hogy semlegesítse a márciusi eszme nem is nagyon lappangó ellenzékiségét, 15-éhez hozzárendelte a tanácsköztársaság emléknapját (március 21) és a felszabadulás évfordulóját (április 4), s Forradalmi Ifjúsági Napok címmel törvényesítette el az ünnepségek rendjét. Az állam megpróbálta megülni az ünnepet – hogy milyen sikerrel, arra szép példa az a szatíra, amely épp az aktuális Petőfi-évfordulóra készült 1973-ban (Jékely Zoltán: 150 év után – Lidércnyomás):
„Petőfi szobrán
egy ocsmány
varangy ül,
s el-hall-gat-tat-ha-tat-la-nul
vartyog – pardon: szaval –,
amíg minden magyar
meg nem tanul
varangyul.”
Ám a hivatal rendjét a hetvenes évek elejétől kezdve az ifjúság folyamatosan megbontotta, s márciusonként oly spontán szerveződő megemlékezésekre került sor, amelyeknek megrendszabályozása nem egyszer komoly rendőri erőszakba torkollott. De ez időben is megfogalmazódott újra a márciusi eszmének a szép mitikus ideája, a szabadság igénye (Utassy József: Zúg Március!):
„Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!”
1989-ben nagyszabású tüntetés szerveződött – formálisan és informálisan – Budapesten, március 15-én a Petőfi téren és a Magyar Televízió székháza előtt, s igazán impozáns nagy ünnepségen ismételték meg, a szónok Csengey Dénes és a szavaló Cserhalmi György, a márciusi ifjak egykori nagy előadását, politikai megújulást, s elsősorban sajtószabadságot követelvén. A hatalmas tömeg elképesztő erőt és egyetértést mutatott fel – résztvevőként és nézőként is megillethette a társadalmat; a teljes nemzeti-közösségi összetartás azonban illúziónak tűnt: az elkövetkező napokban Csoóri Sándor már szomorúan panaszolta, hogy a munkaszüneti napon, a szabadság jegyében, sokkal többen mentek ki Bécsbe vásárolni, mint ahányan jelen voltak a tüntetésen.
S a rendszerváltás harminc évében rendre ismétlődik a magyar társadalom megrögzült szokásrendje: március 15-én ellenzékileg tüntetést kell szervezni, sokféleképpen, teljes megújulást kell igényelni, nem távlati célok, hanem épp aktuális politikai problémák mentén – a hatalom részéről pedig biztosítani kell a társadalmat arról, huszárok és néptáncosok részvételével, hogy amit a márciusi ifjak megálmodtak, épp most van megvalósulóban.
Hogy mi van és mi lesz megvalósulóban, azt természetesen a márciusi mítosz jelenléte és transzcendenciája nem garantálja. De mindvégig érvényes marad Ady Endre nagy üzenete (A Tűz márciusa), amely bár tartalmaz politikai jövendölést is, a márciusnak elsősorban egzisztenciális ígéretét hangsúlyozza:
„Csámpás, konok netán ez a világ...”
de mégis:
„Március van s határtalan az Élet.”
