E kötelességet nem a szerző rója ki, hanem a felvállalt kormányzati-hatalmi pozíció. A címben foglalt cél a kormányzati aspiránsok automatikus vállalása (ha ez nem szerepel a to-do listájukon, talán bele se kezdjenek). Javaslom, hogy a lehetséges szakpolitikai lépésekről kivételesen ne úgy gondolkodjunk, hogy az a (majdan) nyertes politikai erő szívessége – nem tudjuk kinek is... –, hanem végre a maga helyén kezelve a status quót, elvárt és elvárandó feladatként.
Célmeghatározást politikai megszállás helyett
Az oktatással kapcsolatos diskurzus (szak?)politikai szinten mindeddig – a 2010 előtti és utáni időszakban egyaránt – a következő eposzi jelzők beemelésével történt: liberális, baloldali, konzervatív, stb. oktatás. Ez meghatározta és egyben félrevitte a területről való gondolkodást. Ahogyan nincsen szociáldemokrata gyógyítás, úgy az oktatás is tudományosan megalapozott kell, hogy legyen, és egy XXI. századi, felelős kormányzat ezt kell, hogy kiindulási alapnak tekintse. A működési módot (tudományos elméleteken alapuló pedagógiai gyakorlat) el kell végre választani az oktatási céloktól.
Amikor laikusként úgy fogalmazunk, hogy az iskolában tanulás és tanítás történik, akkor az egyfelől természetesen mindig igaz lesz, másfelől szakemberekként (és szakpolitikai hídemberként, illetve oktatáspolitikusként) azt kell garantálnunk, hogy e területen is, mint minden más téren, a legkorszerűbb ismeretek alapján szerveződjön és működjön ez a hatalmas és komplex szolgáltatórendszer. Esetünkben ez a tudásról, a tanulásról és a tanításról-tanulástámogatásról alkotott tudományos modell, vagy elképzelés. Látszólag talán riasztó, hogy episztemológiai (ismeretelméleti) meghatározottsága van az oktatásirányításnak – de a könnyebbség kedvéért rögzítsük, így van ez az egészségügyben (nem vonjuk kétségbe a nyugati orvostudomány alapvetéseit), vagy akár az autóiparban is (a newtoni mozgás konszenzuális alap, és nem politikai alkuk kérdése). Jó hír, hogy az oktatáspolitikai szereplőknek ezt megérteniük kell, és nem hozzáérteniük. Megérteni a felelős döntések miatt szükséges – ez végső soron a feladatuk. Elvárni a legkorszerűbbet, ösztönözni a haladást, támogatni, menedzselni a változást pedig kötelességük, ahogyan az is, hogy politikai költségektől és kockázatoktól nem visszarettentve utasítsák el a már meghaladottat. A gyakorlat, az alkalmazhatóság (szervezeti struktúra, jogszabályi környezet, pedagógiai szemlélet megvalósulása, tanárképzés stb.) szintjeire való lebontás a felkért, partnerként együttműködő szakmai szereplők dolga.
A szinttévesztés tisztázása végett: az oktatási vagy nevelési célokra természetesen lehet hatással az éppen regnáló hatalom világképe. A pedagógiai működésre azonban ez nincs befolyással:
ahogyan a vér keringtetését sem műveli a szív másként egy centrista, vagy egy jobboldali kormányzás esetén, úgy a tanulás folyamata sem változik meg kormányváltásonként.
A mindenkori oktatásirányítás feladata és kompetenciája az elérhető legmagasabb minőségű szolgáltatás megszervezése, mely a társadalom minden tagja számára – hisz a kormányzó politikai erő nem csupán saját választói, vagy preferált társadalmi-gazdasági csoportjai képviseletére lett megválasztva – elérhető. Az állami szolgáltatás maga szaktevékenység – gyógyítás, építészet, szociális munka, esetünkben oktatás. A mindenkori kormányzatnak nem feladata és nem kompetenciája újradefiniálni tudományosan megalapozott tevékenységeket, de feladata és kötelessége az ország lehetőségeihez mérten a legmagasabb minőségű, legkorszerűbb szolgáltatás megszervezése. Ez jelenti a korszerűség folyamatos biztosítását – az ismeretek, a dologi és a strukturális feltételek terén egyaránt. Azaz az állam nem mondhatja meg, hogyan műtsön az orvos, vagy hogyan tanítson a tanár (közvetve sem), ellenben szükséges biztosítania és elvárnia az adott területen dolgozók számára a korszerű ismeretekhez, tudásokhoz való hozzáférést és azok alkalmazását, illetve biztosítania kell a mindenki számára azonos minőségben elérhető, korszerű oktatás jó működéséhez szükséges rendszerfeltételeket (szabályozó környezet, finanszírozás stb.). Közérthető példákkal: az ország bármely pontján, bármely típusú településén, bármely iskolában azonos színvonalú (!) – ami magas szintű alkalmazkodási készséget és képességet jelent, semmiképpen sem egyformaságot – ellátást; olyan pedagóguspolitikát, mely munkakörülményeivel és -feltételeivel ösztönzi, támogatja, elvárja a folyamatos szakmai fejlődést, egyben megbecsüli, munkájának megfelelő, méltó színvonalú életvitelt biztosít a pedagógusoknak.
A tudástársadalmat támogató oktatás
Általában az éppen regnáló politikai erő világnézeti irányultsága keretezi a hatalom kívánatos társadalomról való elképzelését. Ideális esetben a választók ezen elképzeléscsomag alapján segítik hatalomba szavazatukkal a kiválasztott politikai pártot, amely aztán koherens működéssel, kisebb vagy nagyobb megelégedésre kormányoz. Kisebb megelégedés, elégtelen teljesítmény esetén megvonják a bizalmat, menesztik. Jó esetben ilyen a demokratikus működés.
Ma Magyarországon nem ez a helyzet. Nincs demokrácia, pontosabban valódi, napi szintű működésének feltételrendszere már régóta nem biztosított (a rendszerváltást követően sem alakultak ki az alapvető minimumok – társadalmi felelős döntésképesség, transzparencia, valós elszámoltathatóság stb. –, de az Orbán-rezsim lépett szintet a kollektív manipuláció rendszerének kiépítésével). A kormányzat intézkedéseiből természetesen kiolvasható, melyek a preferált társadalmi – vagy törzsi – csoportok, de a preferencia logikája egyértelműen politikai és gazdasági érdekek mentén levezethető, semmiképpen egy a teljes társadalom érdekeit szolgáló megfontolás.
A kialakított struktúra, a politikai és gazdasági érdekcsoportok és szereplők hűbérúr-rendszere, e rendszer drasztikus és azonnali felszámolását igényli. A társadalom és a lehetséges váltópártok sincsenek abban az állapotban, hogy egy-egy ideológia (jobb, bal, liberális, zöld stb.) dominancia-ambíciójáról szóljon egy eljövendő választás.
Abban az összes demokratikus, a teljes társadalom iránt felelősséget érző és vállaló, hatalomba tartó politikai erő minden bizonnyal egyetért, hogy az orbáni munkatársadalom nevű projekt alatt megvalósított gazdaságpolitika és következményei nem felelnek meg a XXI. században az egyén, és a nemzet számára biztosítható jólétnek. Sem az életminőség, sem a lehetőségek, sem pedig a teljesítmény terén.
A tudástársadalom koncepció rövid lényege, hogy a társadalmi fejlődés és a gazdasági növekedés motorja a tudás, illetve annak hatékony felhasználása. Egy ilyen társadalomban
a tudás-intenzív iparágak (IT, K+F, biotechnológia, pénzügyi szolgáltatások) a tudásalapú gazdaság alapjai;
az információs technológiák teremtik meg a globális tudáshozzáférés, és a tudástermelésben való részvétel lehetőségét;
a jól megbecsült, felértékelődött szakértői és kreatív munkaerőnek köszönhetően a folyamatos kutatás által előállított új információk és innovációk a társadalmi, gazdasági korszerűséget, adaptációt biztosítják – ezáltal a versenyképességet növelik.
Mindezek előfeltétele és záloga a folyamatos tanulás, a folyamatos, magas színvonalú oktatás biztosítása az állam által. Nem csupán a tudástermelés, de a folyamatosan változó környezethez való humán adaptáció sem nélkülözheti a strukturális támogatást.
Tervezés a hatékonyság érdekében
Világnézettől függetlenül a mindenkori kormánytól elvárt a hosszútávú, stratégiai gondolkodás és gondoskodás, mely a magyar társadalom minden tagjának, csoportjának az elérhető legmagasabb minőségű szolgáltatást biztosítja. Két alapvető elvet szükséges érvényesíteni az ellátórendszerek komplex rendszerének (újra)tervezésekor:
1) Szükségletalapú válaszkészség és -képesség
2) A közpolitika tervezés radikális megújításaként a társadalmasítás (adott területen érintett és érdekelt szereplőcsoportok bevonása – strukturált és informált diszkusszió – a döntést megelőző, előkészítő folyamatokba)
(Nahalka István [szerk.]: Kiút az oktatási katasztrófából. Civil Közoktatási Platform, 2016; Nahalka I., Radó P. [szerk.]: Szükséges és lehetséges – egy közösen megalkotott oktatáspolitikai koncepció. Civil Közoktatási Platform, 2024)
Általában ezt a két elvet az emberi jogokból és a demokratikus megközelítésből eredeztetjük. Mindezek mellett, az érdemi jó kormányzás – azaz az eredményesség és hatékonyság – érdekében megkerülhetetlen fundamentumként kell rájuk tekinteni. Interdiszciplinárisan megalapozott tudományos tény, hogy a bevonódás (engagement) és a részvételiség (participation) olyan szintű és minőségű elköteleződést eredményez, mely az implementációs fázisban nagyságrendekkel növeli a megvalósítás (és a megvalósíthatóság) sikerességét (és nem utolsó sorban a kormányzóképesség benyomáskeltése révén komoly politikai tőkét teremt). Ezeket a tapasztalatokat az OECD és az EU több, mint 20 éve felhasználja a policy-tervezés területén. „Az érintettek bevonása a megvalósítás kulcsfontosságú eleme, mivel az intézkedéseket olyan embereknek kell végrehajtaniuk, akiket meg kell győzni az adott szakpolitika értékességéről.” (Implementing Education Policies, Improving School Quality in Norway, 2019)
Az oktatási rendszer újragondolása
Az ellátórendszerrel kapcsolatos demokratikus és hatékonysági elvárások érdekében érdemes Radó Péter helyzetelemzésen alapuló, az intézményrendszer struktúrájának kialakítására javasolt programjának számos elemét figyelembe venni. (Radó Péter: Program a lerombolt közoktatási rendszer helyreállítására 1-2. Népszava, 2024.11.17-24.; részletesen: Radó Péter: Az oktatáskormányzás jövője, 2023)
Egyértelműen szükséges:
a felelős és informált döntéshozatalt támogató tudástermelő intézményrendszer visszaépítése;
a rendszer minden szintjén a szereplők autonómiájának biztosítása (intézmények, pedagógusok);
a kiszámítható, sokféle tanulási igényt elismerő, a központi költségvetés általi finanszírozás biztosítása;
az oktatási rendszer minden érdekeltjének bevonását biztosító processzusok kialakítása.
Ezek pontos részletezése nem ennek az írásnak a feladata. Ugyanakkor azt fontos rögzíteni, hogy a korábban részletezett szükségszerűségek – (1.) az iskola működését, eredményességét az ott végzett korszerű pedagógiai munka határozza meg, melynek legfontosabb alapvetése az egyéni tanulási szükségletekre való válaszkészség és -képesség biztosítása; (2.) a társadalmi igazságosság, egyenlőség és méltányosság érvényesítése az egyéni szükségletekre való fókuszálást várja el az intézményektől – az intézményi szintű szakmai átláthatóság, elszámoltathatóság, a tanulói teljesítményértékelésre, tartalomszabályozásra vonatkozó intézkedések totális újragondolását igénylik.
A tanulás folyamatához alkalmazkodó tanulástámogatásra vonatkozó intézményi szabályozóknak és garanciáknak e sokféle, adaptív folyamat inner sajátosságaiból kell kiindulniuk.
A példa kedvéért: az oktatásirányítás gyakran nyúl a kompetenciamérés lehetőségéhez, és hajlamos ezen mérési eredményekhez egyéni következményeket hozzárendelni (pl. a kompetenciaeredmény alapján középfokú beiskolázás orientálása, korai pályára irányítás). Számos probléma mellett, ami egy ilyen mérés és intézkedés esetén felvethető (lásd: ckpinfo.hu), az egyik legsúlyosabb, hogy méréselméleti szempontból a kompetenciaméréseknek (egyiknek sem) semmilyen egyéni relevanciájuk nincsen. Ez nem egy rebellis állítás, szakmai konszenzus övezi (méréselmélet), mégis gyakorlattá válhatott. A politikai érdek és akarat felülírhatta a matematikát. Szerencsére elmondható, hogy a rendszer ezen elemeire vonatkozó szükséges változtatásokra már születtek szakmailag megalapozott javaslatok.
Az új rendszer legyen korszerű is
Minimum harminc éve áll rendelkezésre a magyar oktatási rendszer unikális szelektivitásának dokumentálása. A kétezres évek reformjai ellenére a valódi felívelő, minőségi kitörés elmaradt, az előkészítetlen, rosszul bevezetett – és így számos területen negatív tapasztalatokhoz vezető – integráció az együttnevelés gondolatától is elidegenítette a magyar társadalmat és az iskola szereplőit. A társadalom jelenlegi dezintegrált állapota zömmel tehát a kezdetben „okosban” megoldott, szeparált, s 2010 után az Orbán-kormányok intézkedéseinek köszönhetően nyíltan kasztosodott oktatási rendszernek köszönhető.
Valójában többszörösen is történelmi lehetőség előtt állunk. Nem csupán egy parazita rezsimtől nyílik alkalom megszabadulni, hanem e kitüntetett pillanat lehetőséget ad egy másfajta cezúrára is: kilépni az oktatás több évtizedes útkereső botladozásából; a politikai gyávaság okán a mély struktúrákat érintetlenül hagyó jogszabályi bűvészkedésekből; az oktatás elsődleges (egyéni és társadalmi) céljait tudatosan, azt erkölcsi fenntartások nélkül beáldozó nérói pszichózisból. A magyar társadalom megérdemli végre a valódi esélyt a méltó életre. Jelenleg az oktatási rendszer tökéletesen képtelenné vált funkcióit betölteni, de 2010 előttre sem szabad visszatérni.
Vonalhúzás; új rendszer, új élet – legyünk bátrak: az új oktatási rendszerünk legyen rögtön a legkorszerűbb is!
Ex ante alapvetések a részletekbe menő oktatási koncepcióalkotáshoz:
1) Jelenleg a legkorszerűbb oktatásban releváns elmélet a konstruktivizmus, mely az ismert világ boldogabb (oktatásügyileg kevésbé elmaradott) részén már a XX. század második felétől teret foglalt. Az itt és most szükségtelen tudományos részletek helyett a konstruktivista pedagógia meghatározó fundamentuma az egyéni tanulási szükségletekhez való alkalmazkodás. Ez – az alkalmazkodásra való készség és képesség – kell, hogy legyen az oktatási rendszer újraszervezésének alapja, az origó, melyet minden strukturális elem szolgál.
2) Csakis ezek után következhetnek az oktatással kapcsolatos politikai célokról szóló gondolatok, amelyek (tehát mint célok!) fontosak, szükségesek, sőt elvártak minden kormányzásra készülő politikai erőtől.
3) Semmilyen politikai (érték- vagy érdekalapú) megfontolás azonban nem írhatja felül a terület tudományosan megalapozott működéséből következő szükségszerűségeket. Például: az ideológiai indoktrinációs szándékból elkövetett szelektív tananyag és taneszköz előírása súlyosan csorbítja a minőségi – azaz az egyéni tanulási szükségletekhez szabott – pedagógiai ellátást, vagyis a származástól független, teljes körű hozzáférést az oktatási közszolgáltatáshoz.
4) Az oktatáspolitika tervezésekor az ütemezésnek maximálisan figyelembe kell vennie – mind hatékonysági, mind pedig demokratikus szempontból – a társadalmasítás folyamatának időkereteit (azonnal bevezethető, egyeztetést nem igénylő változtatások; érintettek csoportjaival történő egyeztetést követően bevezethető változtatások; társadalmi és/vagy szakmai egyeztetést követő koncepció kidolgozását követően bevezethető változtatások), túllépve a hatalompolitikai keretben értelmezett úgynevezett választási időablak logikáján.
Egy demokratikusan működő országban minden gyermek és felnőtt számára elérhető az oktatási rendszer biztosította legmagasabb, az igényeinek, szükségleteinek megfelelő oktatási szolgáltatás.
Az oktatási esélyegyenlőség valójában azt jelenti, hogy minden gyermek, fiatal és felnőtt – függetlenül attól, honnan érkezik, ám függően attól, hogy mire van szüksége, mit tud, mire képes – megkapja azt a pedagógiai gondoskodást, mely képessé teszi érdeklődésének, készségeinek, képességeinek, döntésének megfelelően tanulási utakat és pályát választani, ha úgy dönt, újra és újra.
Ez nem csupán az egyének számára biztosított boldogulás lehetősége, hanem a nemzeti gyarapodásé is. Mekkorát fejlődhet az az ország és társadalom, ahol a képessé és felelőssé tett polgárok igen nagy része választhat valóban kedve és tehetsége szerint tevékenységeket? Ahol tudatosulhat, hogy az egyén valóban felelős lehet a saját sorsáért, mert a társadalom és intézményrendszere ehhez minden támogatást megad a részvétel (társadalmasítás) és a hozzáférés (egyéni szükségletekre való fókusz) támogatásával már a struktúrák szintjén is.
