A Szovjetunió annyira hajlamos volt túltolni az önleplező, igazi valóságát takargató, megszépítő propagandát, hogy sosem volt szükség nagy szellemi erőfeszítésekre rendszere leleplezéséhez. Elegendőnek bizonyult szenvtelenül elmesélni egy igaz hétköznapi történést, és máris világos volt, hogy itt valami nem stimmel. Nagy ország, szép ország, erős ország, építi a kommunizmust, de valami azért nem stimmel. Nem kellett hozzá tudni a Gulágról. Ha összegyűjtenénk csak azok emlékeit, akik hazánkból ott jártak, akár az 1970-es évektől, vaskos anekdotagyűjteményhez jutnánk. Csupán a továbbadott tények, tapasztalatok alapján, hogy miként működtek a mindennapi szolgáltatások, intézmények. Mindegyik történetben akadna bizonyára valamilyen abszurd elem. Miközben nagy vonalaiban élhetőnek tűnik ez a világ.
A rendszer bukása után az orosz művészek, köztük a filmesek éreztek talán először rá arra, hogy ha érzékeltetni akarják e korszak alapvető ellentmondásait, diktatórikus természetét, elegendő igaz történeteket mesélni róla.
Tárgyszerűen, akár elnézően, mindenféle hangsúlyos szerzői ítélkezés nélkül. Az önleplezés gyakorlata kíméletlenül önleleplező világot szül.
Érthető, ha az önállóvá vált köztársaságok rendszerkritikus műveiben több volt az indulat a nemzeti elnyomás élménye miatt, amivel egyben felmentést is kerestek önmaguk számára: a mi népünk nem tehet semmiről. De hát a Szovjetunió összeomlása óta eltelt három évtized, felnőtt egy új nemzedék, amely közvetlen élmények híján ott is nyitottabban, könnyedebben közelít a témához. Ebből a szempontból is érdekes a Farmerbiznisz című lett sorozat, amely március elején került fel az HBO Maxra.
Stanislavs Tokalovs és Juris Kursietis rendezők története az 1970-es évek végére, a Brezsnyev-korszak utolsó időszakába repít. Még feltehetően az afganisztáni beavatkozás előtt vagyunk, az unió készül az moszkvai olimpiára. Egy fiatal finn rendezőnő, Tina Rigába érkezik, hogy megrendezze a Hamletet. Tudja, hogy nem a szabadság birodalma vár rá, sokkal inkább az döbbenti meg, hogy nem tud tájékozódni benne. Nem világosak a szabályok, a viszonyok, hogy mi miért történik. Beleszeret a színház ifjú jelmezkészítőjébe, Renarsba, aki szabad szellemű, laza srácnak tűnik, de már románcuk elején elárulja, jelent a KGB-nek, ahová volt osztálytársa, Maris szervezte be. De semmi vész, nem árt senkinek, így viszont tud seftelgetni a haverjaival. Ami mit is jelent? Nyugati cuccok árulgatását a parkok „fekete piacán”. Kiszámíthatatlan, mikor csap le a rendőrség, és mikor engedi az üzletelőket. Az sem tiszta, miről kell jelenteni, éppen kit, mikor, miért hallgatnak le. Maris alighanem féltékenységből buktatja le besúgóját, Renarst, aki így pszichiátriai intézetbe kerül. Ott „kezelik” ekkoriban a rendszerre veszélyes elemeket, hiszen aki szovjetellenes, aligha normális teljesen. Napközben gyógyszerezés, aztán munka, esetleg egy varrodában. Ez kapóra jön Renarsnak, hiszen szabó, és kiderül, lenne igény farmerek fekete gyártására. Az intézet vezetője nagy üzletet lát benne, a fiú pedig beszervezi a termelésbe „betegtársait”, és megteremti hozzá kinti haverjain keresztül a terjesztési hálózatot is. Farmerek lepik el a várost, a KGB vakarja fejét, számukra ez megalázó obstrukció. Maris az előbbre jutás reményében megszállottan nyomoz, zsarol, lehallgat. Izgágasága már főnökét is idegesíti. Közben Tina is igyekszik mindent megtenni szerelméért, elfogadja a kulturális és politikai hatóságok minden beavatkozását az előadásába.
És egyre csak mereszti a szemét.
Jellegzetes szovjet történet, jellegzetes valóságelemekkel, típusokkal. Az alkotók jól érzik, hogy a legjobb egyszerűen elmesélni, magáért beszél, és sokszor varázsol mosolyt az arcokra. Egy agónia keserű abszurdja. Az igazán nagy élmény mégis elmarad. Könnyű lenne azt mondani, hogy a sorozat készítői olykor nem képesek a távolságtartó mesélésre, előtör belőlük egy kis indulat, nemzeti pátosz, amivel azonban csak sztereotípiák felé mozgatnak szituációkat, karaktereket. A probléma kicsit mélyebb. A téma érdekes, a sztori tetszetős, a teljes történet ígéretesen bomlik ki, a film is élvezetes. De úgy érezzük, ez még még mindig nem a végtermék. A sorozat arról győz meg, hogy meg kéne csinálni ezt a sorozatot. Nem csupán sodródva a fordulatokkal, hanem kicsit átgondoltabb keretbe helyezve az egészet, erőteljesebben hitelesítve konfliktusokat, szereplőket. (Tina alakja szinte teljesen tini csajszissá súlytalanodik a sok fejkapkodástól és akcióhányattatástól, rendezésének szatirizált egzecíroztatása lapos, műfajidegen.) Pedig ha sikerült volna egy karakteresebb szemszöget találni az ábrázoláshoz, plasztikus képet lehetett volna adni arról, mi nem stimmelt alapvetően ebben a rendszerben.
