„Van egyfajta csupaszság. Amikor színpadra lépsz, azonnal eldől, hogy a dal megáll-e magában, megtörténik-e anélkül, hogy bármi más megtámasztaná” – olvashattuk óvatlan előszelét Balla Gergőtől a dalköltők pénteki téblábolásának.
Március 14-én, egy év után újra visszatértek a „Kortárs Dalköltők Legnagyobbjai” a Várkert Bazárba. A cél: megpróbálni kiemelni a dalköltészetet az undergroundból, rangot, elismerést kölcsönözni neki. A magaskultúrába való áthelyezésnek azonban ára van: sterilizálás, az eredeti szellemiség elmaszatolása, hiszen a műfaj sosem az elit zárt tereiben, hanem kávéházak füstös sarkaiban, fesztiválok poros füvén, kis klubok beszélgetős félhomályában virágzott.
A Kistehén zenekarral ismertté vált Kollár-Klemencz László, aki több éve elkötelezetten dolgozik azon, hogy a dalköltészet ne csupán a könnyűzene egyik peremvidéke maradjon, négy – egyébként zseniális – művészt hívott maga mellé a színpadra: Cseri Hannát és Hegedűs Józsit, a legfiatalabb generáció színes képviseletében, Balla Gergőt, akinek álomszerű melankóliája a Platon Karataev dalain keresztül már generációs ikon lett – olyannyira, hogy dalszövegei több iskolában is érettségi tétellé váltak – , valamint a legendává szilárdult Másik Jánost, akinek neve már önmagában is garancia egy ilyen eseményen. A koncert felvezetőjeként Kollár azt mondta – szeretnék bemutatni, mennyi ember foglalkozik ezzel, ilyen nagy kvalitással.
Valóban, a fellépők tehetsége vitathatatlan. Hegedűs Józsi hangszínváltásos éneklése elképesztően izgalmas, Cseri Hanna őszinte, játékos előadása pedig egyfajta könnyedséget hozott az estbe. Balla Gergő finoman megmunkált dalaiba ott is bele tudtunk süppedni, és Másik János is töretlenül hozta a színvonalat. Ám Kollár-Klemencz László nagy klasszikusai, és az olykor – a formátum ellenére – mégis becsatlakozó háttérzenekar (Bordás Zoltán dobon, Valkó Béla csellón, Vajdovich Árpád bőgőn, és Mákó Kató ütőhangszereken és éneken) hozták meg igazán a koncertnek azon pillanatait, amikor a dalköltészet a leglátványosabban visszakapott valamit abból az ősi erőből, ami a műfajt mozgatja.
A singer-songwriter hagyomány a maga egyszerűségében hatalmas energiát képes felszabadítani. De ha valaki úgy érkezett, hogy nem hozott magával előzetes kötődést – a felszabadulás-élmény édes emlékeit – a zenékhez, ha nem volt meg benne az a személyes kapcsolódási pont, ami egy ilyen előadás erejét igazán kihozhatja, akkor könnyen érezhette úgy, hogy valami hiányzik. Mert hiába a magaskultúrába való emelés szándéka, ha ez a műfaj nem a természetes közegében létezik, akkor esszenciája fakul meg.
A “dalköltészet” a kisemberek zenéje, az utcáké, a kávézóké, a kluboké. Az amerikai folk, a protest-dalok, a blues gyökerei mindig a közösségi élményből táplálkoztak.
Bob Dylan, Leonard Cohen, Joni Mitchell, Cseh Tamás nem azért váltak ikonikussá, mert intézményi hátteret kaptak, hanem mert olyan dalokat írtak, amelyek narratívát kölcsönöztek a mindennapi emberek életéhez.
Ha pedig ezt a tüneményt próbáljuk bevinni a művészeti elitizmus zárt köreibe, óhatatlanul valamit elveszítünk belőle.
A koncert legnagyobb kérdése tehát nem a fellépők kvalitását célozta – hiszen kétségtelenül hangzáskultúrában gazdag, kivételes tehetségeket hallhattunk. A közönség többször is őszintén visszatapsolta őket, és a program végén közösen előadott új Bob Dylan-feldolgozás, („Az idő nem vár meg, vándor") meghatóan méltó lezárása volt az estének. Hanem, hogy ezt a műfajt keretbe lehet-e tenni, formalizálni anélkül, hogy az elvenné a lényegét. Ez a kis feszültség ott vibrált mind a színpadon, mind a közönségben – vajon ez itt még mindig az a műfaj, amit szeretünk? Válaszul talán a PlatonKaratev egyik áthallásos sora szolgál: “Siet ki gyorsabb az erdőnél”.
Infó: Kortárs Dalköltők Legnagyobbjai. Balla Gergely, Cseri Hanna, Hegedűs Józsi, Kollár-Klemencz László, Másik János. 2025. március 14., Várkert Bazár
