Deák Dániel, akit – miután semmiről nincs saját véleménye, ellenben amit véleményként előad, azt bármikor hajlandó 24 órán belül az ellenkezőjére fordítani, ha olyan parancs érkezik – nyugodtan nevezhetünk az Orbán-kormány magyar hangjának, már előre siratja a majdani következő koalíciós kormányt, mondván, hogy a koalíció rossz.
Nem rossz amúgy, mint a példák mutatják, sőt, Európában a koalíciós kormányzás tekinthető az alapértelmezett uralmi formának, de nem csak ezért bohókás a politológiai kinyilatkoztatás a haza kortárs bölcsétől (kinek Deák Ferenc, kinek Deák Dániel, ugye; a mi generációnknak ez jutott). Hanem azért is, mert egyrészt maga a NER is koalíciós kormányzásra épül. Tény, hogy ez leginkább egy jókora kamu, azonkívül pedig a KDNP-t és a Fideszt nem a közös értékrend, hanem leginkább a közös zsákmány köti össze (egyikből is, másikból is nehéz lenne olyan képviselőt kiválasztani, aki nem halmozott fel, legalább a családjában, százmilliós-milliárdos vagyonkát 2010 óta), de formailag a Fidesz–KDNP-szövetség mégiscsak egy koalíció. Másrészt pedig az elmúlt öt évet, de akár a rezsim teljes 15 éves időszakát nézve is szinte lehetetlen ennél sikertelenebb kormányt találni. A kultúrában nem alkottak semmit. A gazdasági teljesítményük semmivel sem acélosabb, mint a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-trióé, miközben Orbánéknak nem kellett megbirkózniuk egy pusztító pénzügyi világválsággal. A forintot alaposan hazavágták (a mi Deákunk szerint tervszerűen és szándékosan: a mostani az első alkalom, hogy ezt a merényletet a kormány valamelyik szája hivatalosan beismerte). A nemzetközi kapcsolatrendszerünket szétzilálták. Hozzákötötték az országot egy népirtó háborús bűnöshöz, és rajta keresztül az Oroszországból érkező drága földgázhoz. Ennyi nagyjából a másfél évtized mérlege – az aprót most hagyjuk –: nemhogy az európai, de a rendszerváltás utáni magyar mezőnyből is jókora kihívás úgy párba állítani őket bárkivel, hogy ne a NER jöjjön ki rosszul az összehasonlításból.
Épp most került a kezünkbe – nyilván az évforduló kapcsán – két forradalmi kiadvány, az 1989-es, illetve a 2012-es Marczius Tizenötödike. Mindkettőben relatíve okos emberek (a bölcs jelzővel a fentiek után óvatosabban bánnánk) gyűjtögették össze, melyek a nemzet legsúlyosabb problémái. Nemcsak az a megdöbbentő, hogy gyakorlatilag mind aktuális 2025-ben, hanem az is, hogy úgyszólván mindegyik szerepelt megoldásra váró feladatként a Fidesz 2010-es választási programjában, de tizenöt évnyi teljhatalom után ugyanúgy megoldásra vár ma is. Nemhogy nem oldották meg, de vagy hozzá sem kezdtek, vagy csak súlyosbították, koalíció ide vagy oda.
Amúgy meg, ha Deák Dánielnek csupán ennyi félnivalója van a jövőtől, bátran megnyugodhat: ahogy a közvélemény-kutatásokból most kinéz, a következő kormány sokkal kevésbé lesz koalíciós, mint az, amelyik helyett mostanában minden csatornán őt kell hallgatnunk. És ha csak negyedannyit végez, mint amennyit a Fidesz 2010-ben megígért, már azzal is sokkal előrébb leszünk.
