Jesse Eisenberg a Népszavának: Bűntudatot kezdtem érezni, amiért ilyen szerencsés életem van

Miért épp Lengyelországba vitte a két „szenvedő” rokont?

Lengyelországból származik a családom. Ezt a filmet még abban a házban is forgattuk, amelyben a családom élt 1939-ig, amikor elhurcolták őket. Szóval nagyon sok önéletrajzi részlet van ebben a filmben, különösen amit az előbb említett: a szereplők beszélnek a nagymamájukról, Doryról, akinek a figuráját a nagynénémről, Doris nénikémről mintáztam. Ő volt a legfontosabb ember az életemben. 106 évesen halt meg, és tizenhét éves koromtól kezdve az ő címét használtam, hogy úgy tegyek, mintha New Yorkban élnék, hogy New Yorkban járhassak állami iskolába, pedig New Jersey-ben éltem. Ő volt a legközelebbi barátom. Még a harmincas éveim elején is vele éltem. Amikor színész lettem, néha úgy éreztem, hogy elrepülök, és ő tartott a földön. Nagyon kemény volt hozzám, és tényleg szokatlan személyiség volt. És mivel Lengyelországban született és nevelkedett, felkeltette az érdeklődésemet, hogy megnézzem, honnan származik. Bárcsak élne, akkor tudná, hogy abban a kis szobában forgattunk, ahol száz évvel ezelőtt élt.

Ha jól értem, a filmben látott út a sajátja.

Pontosan azt az utat tettem meg 2008-ban, amit a szereplők is tesznek, csak én a feleségemmel együtt voltam ott. Hátizsákkal bejártuk egész Lengyelországot, ahogy a szereplők is teszik. Azonban amikor a filmet írtam, a Covid miatt nehéz volt odautazni a kutatás érdekében. Így lényegében a Google Street View segítségével utcáról utcára megnéztem, hogy a szereplők merre járnak, és tudtam: azt akarom, hogy a filmben is látható emlékműtől elmenjenek abba a bizonyos parkba. Tehát minden háztömböt végigjártam virtuálisan, és láttam például, hogy elhaladnak egy aranyos kis gyümölcsös mellett. A karakter, akit Kieran olyan csodálatosan játszik, olyan valaki, aki különböző módokon éli ki a gyászát. Ha szomorúnak érzi magát, akkor a csoport előtt kell sírnia, és valahogy számot kell adnia a bánatáról. Én viszont nem próbálok kommentárt fűzni hozzá. A fájdalomról folytatott viták két formáját mutatom be. De nem, nem vagyok orvos, így nincs véleményem ezekről a dolgokról, csak azt mutatom be, amit a világban látok, és azt, hogy mit érzek a saját problémáimmal kapcsolatban.

Igen egyedi, hogy olyan karaktereket mert alkotni, akiknek mentális betegségekkel kell együtt élniük. Sőt, úgy ábrázolja, mintha ez generációs probléma lenne.

Remek észrevétel. Ugyanakkor a mentális egészséggel kapcsolatban nem mernék tanácsokat adni. A saját személyes tapasztalataimon kívül nem tudok semmit. A filmben lévő karakteremnek például ugyanaz a problémája van, ami nekem is, ami olyan, mint a kényszeres szorongásos zavar. És arról beszél, hogy gyógyszereket szed és kocog, hogy ezt kordában tartsa. Azt mondja, nem érzi, hogy a fájdalma elég kivételes ahhoz, hogy másokat is ezzel terheljen – sokan élünk így.

Annyi biztos, hogy sikerült végigjárnia azt a nagyon-nagyon nehéz utat annak érdekében, hogy a tragikus történelmi múltat a mai közönség számára be- és elfogadhatóvá tegye.

Az elmúlt húsz évben főleg színdarabokat írtam, és minden darabomban – beleértve az egyiket, amely a másod-unokatestvéremről szólt, aki pincékben élte túl a háborút – volt a szereplők között személyközi dinamika, ami szórakoztató, könnyed, ugyanakkor tiszteletlen. Soha nem ment azonban a komolyabb témák rovására, amelyekkel próbáltam foglalkozni. Ugyanez a helyzet ezzel a filmmel is. Olyan dinamikát akartam teremteni a karakterek között, ami valódi, vicces, tiszteletlen és hiteles, majd belevetni őket valami olyanba, aminek sokkal nagyobb a súlya. Emellett a kapcsolatuk továbbra is megmarad. Tessék: ez a film trükkje. Ha fogalmazhatok így: folyamatosan velük vagyunk, s együtt értjük meg, mi zajlik bennük, és mit gondolnak minderről. Ha valami olyasmin mennek keresztül, ami tiszteletet ébreszt, akkor mi, nézők, tiszteletet fogunk érezni irántuk. Ha valami olyasmin, ami jelentéktelennek és butának tűnik, például ahogy jegy nélkül vonatoznak, akkor úgy érezzük, hogy mi is részt veszünk ezen az utazáson. A filmmel az volt a célunk, hogy a nagy témákról beszéljünk, de úgy, hogy ne idegenítsük el a közönséget. És a filmre adott elsöprő reakciókból úgy tűnik, az emberek nem érzik úgy, hogy ez házi feladat, vagy hogy megpróbálok prédikálni nekik a politikai nézeteimről. Ami a legtávolabb áll a személyes alkotói vágyaimtól.

A jelenlegi világeseményeket s az általános hangulatot és klímát figyelembe véve milyen érzés egy kifejezetten zsidó, mégiscsak személyes történetet elmesélni ezekben a vészjósló időkben?

Hogy teljesen őszinte legyek, ezt a filmet két évvel ezelőtt írtam, és tényleg úgy gondoltam rá, mint egy olyan sztorira, ami Lengyelországnak az amerikai turizmus előtti megnyitása óta megtörténhetett. Tehát a film játszódhatott volna 1992-ben, 2002-ben, 2012-ben vagy 2022-ben is. Amivel a szereplők foglalkoznak, az nagyon személyes, a Lengyelországba irányuló amerikai zsidó turizmus kontextusa pedig folyamatosan változik. Nem vagyok szakértője semminek, ami miatt nyugodtan beszélhetnék globális kérdésekről, inkább a karakterek szakértője vagyok. Immár húsz éve színészkedem és írok. Úgyhogy úgy érzem, a saját szakterületemen vagyok, amikor a karakterekről, nagyon konkrét emberekről beszélek. És megértem, hogy a közönség úgy tekinthet ezekre a karakterekre, mint amelyek talán generációkat jelképeznek, vagy mint egy nagy embercsoportról készült kommentárra. De én nem így gondolok erre. Ezért remélem, hogy ez a film bárkihez szólhat, aki elgondolkodik a családja történetén, és azt, hogy a nézők jobban tudnak kapcsolódni ahhoz, amin az őseik keresztülmentek, mint ahhoz, amit saját maguk megtapasztaltak. És hogy ezt a két, szinte összeegyeztethetetlen gondolatot össze tudjuk egyeztetni.

Lapunknak adott interjújában Jesse Eisenberg arra is válaszol, miért töltött el négy hónapot Budapesten, milyen érzés volt egy igazi koncentrációs táborban forgatni és miért jobb érezni bármit, mint semmit, még akkor is, ha az fájdalom,

Mennyire fontos önnek a saját zsidósága?

Tradicionális zsidó közegben nőttem fel, aztán elvesztettem a saját vallásomhoz való közelségemet, hasonlóan sok más fiatalhoz. Aztán csináltam egy filmet, a Kóser játsz­mát, amelyben egy haszid zsidót játszottam. És elmentem tanulni a haszidizmusról egy brooklyni iskolába, a 770-esbe az Utica Avenue-n. Szeretettel fogadtak, és ott tartották a barmicvómat, amikor a karakteremet kutattam.

Komolyan?

Komolyan. Megemlítettem nekik, hogy ez kimaradt az életemből. A szerepre készülés során fontos lett a vallás nekem és a feleségemnek is, aki akkoriban vesztette el a szüleit. De valószínűleg több ember nevében szólok, amikor a saját hitemmel kapcsolatos tapasztalataim hullámvasútjáról beszélek. Hiszem, hogy az én tapasztalataim valószínűleg sok más emberét is tükrözik, és hogy a hittel való viszonyunk egyfajta körülményes, homályos és ambivalens, egyben nosztalgikus életérzés, amely mindig ott van körülöttünk.

A film végén a karaktere igen nagy változáson megy keresztül. Ezek szerint ez sikeres alkotói terápia is volt egyben?

Jó kérdés, eddig nem gondolkodtam így ezen. De tény: az életem megváltozott a film forgatása alatt. Furcsa ezt mondani, de negyvenévesen úgy éreztem, hogy végre felnőtté váltam. A rendezés, az írás és a színészi játék miatt most először éreztem úgy, hogy én irányítom a szakmai életemet. És amiatt, hogy közben a családi történetemmel is foglalkoztam, úgy érzem, hogy Lengyelországból úgy jöttem vissza, mint egy felnőtt ember. Viccelődtem a feleségemmel, hogy életemben először negyvenévesen úgy érzem magam, mint aki emelt fővel tud járni. Színészként mindig ki vagy szolgáltatva annak, hogy az emberek választanak-e téged vagy sem, hogy szerepelj valamiben, s ez egyszerre lehet örömteli és megalázó érzés. Most először érzem úgy, hogy én irányítom az életemet. És ez annak köszönhető, hogy megcsinálhattam ezt a filmet. És annak is, amin a karakterem keresztülmegy a filmben. A végén, amikor hazatér, először érzi úgy, hogy tényleg levetett valamit a gyerekkorából, úgy, ahogy én személy szerint.