Nagy Gaudí-rajongó lévén imádom a mozaikot. Apró, szabálytalan darabok illeszkednek egymáshoz kuszán, látszólagos összevisszaságban, de ha távolabb lépsz az alkotástól, egyszer csak összeáll a kép. Minden kis darabnak megvan a helye, pont oda illik, ahová tetted, hozzájárul ahhoz, hogy a végeredmény harmonikus és látványos legyen.
Amikor megvettem a házat, a kertben örököltem pár szürke betongyűrűt, és nem volt kérdés, hogy ezekből csodás virágtartókat varázsolok. Nekiálltam hát mozaikozni. Ehhez először össze kell törni egy rakás mindenféle színű csempét (kiváló stresszoldó gyakorlat egyébként). Így keletkezik egy csomó alapanyag. Mindegyik elem más formájú, előre megjósolhatatlan, mi kerül ki a kalapács alól. A legtöbb darabka persze háromszög vagy négyzet alakú, többé-kevésbé szabályos, könnyen illeszthető be a nagy egészbe. De a sors szeszélye folytán időnként egészen különös formákkal is találkozhatsz. Ívelt vonalakkal, ki- vagy beszögellésekkel. Deviáns darabok ezek, amelyek kilógnak a tömegből. Ilyenkor négyféle választási lehetőséged van.
1. Figyelmen kívül hagyod az egyedi formát, és megpróbálod bepasszírozni valahová. Ki fog lógni, és mellette vastagon kell fugázni, hogy eltüntesd a rést, de reménykedsz, hogy talán nem veszik észre. Ha elég nagy a mű, van is rá esély, hogy senkinek nem szúr szemet az az apró szabálytalanság.
2. Rácsapsz még párat a kalapáccsal. Letöröd, ami kilóg. Addig ütöd, amíg olyanná válik, mint a többiek: szabályossá, egyszerűvé. Majd elégedetten elhelyezed bárhová, hiszen így már belesimul az átlagba. Ja, hogy közben elveszítette az egyediségét? Annál jobb.
3. Vállat vonsz, félredobod. Nem kínlódsz vele. Elvégre van elég normális, könnyen kezelhető darab, minek görcsölnél ezzel. Mehet a kukába.
4. Türelmesen kivárod, amíg megtalálod a helyét. Mert egyszer csak kialakul egy olyan hézag, ahová pont ez a hülye forma, ez a nyomorult, szabálytalan, idétlen, fura alakzat passzol. Pont vele lesz teljes a kép.
Van választásod. A döntés a tiéd.