Megérteni a jövőt alakító fiatalokat

Ön olvasta a harmincas évekbeli életrajzokat. Miről írtak az akkori fiatalok?

Akár volt bármilyen előérzetük a küszöbön álló katasztrófáról, akár nem, a nálunk lévő önéletrajzok szinte kivétel nélkül olyan élettapasztalatokról számolnak be, amelyek valamilyen szélsőséges állapotról tanúskodnak. Szélsőséges szegénységről, vagy a zsidó világban való klausztrofóbia érzésének szélsőséges állapotáról. Voltak, akik dacoltak az antiszemita lengyel társadalommal, és a bolsevizmusban látták az egyetlen megoldást. Néhányan nagyon hagyományos zsidó vallásos neveltetést kaptak, és ezt a hagyományt akarták továbbvinni. De nem emlékszem, hogy bármelyik írásban is megjelenne a közelgő végzet érzete és az, hogy ne volna kiút a történelem üstjéből. Viszont mindegyikben érződik a kitörés iránti vágy, és az a szándék, hogy a modern világ részévé válhassanak.

Erre voltak kíváncsiak a kiírók, nem?

Az önéletrajzi verseny eredeti ötletét az adta, hogy a YIVO Intézet akkori vezetésére jelentős hatással voltak Sigmund Freud írásai és a gyermekpszichológia iránti érdeklődése. A zsidóság vezetői számára létfontosságú volt, hogy megtudják: mi érdekli a zsidó fiatalokat, merre tartanak? Hogy hogyan lehetne alkalmazkodni a zsidó fiatalok igényeihez? A YIVO ugyanis olyan intézményként definiálta magát a kelet-európai zsidó világban – és bizonyos értelemben az is volt –, amely vezető szerepet vállalhat magára a diaszpóra jövőbeli zsidó identitásának alakításában.

Ez azt jelenti, hogy tervben volt az életrajzok tartalmának a közzététele?

Igen, így tervezték. Valójában már maga a nyertes önéletrajzi írás díja az lett volna, hogy azt névtelenül (vagy névvel, ha az írója megengedi) publikálják. A szándék mindenképpen az volt, hogy a YIVO közösségéhez tartozó pedagógusok, szociológusok és politikai filozófusok tanulmányozhassák őket.

Készen álltak tehát arra, hogy az új nemzedék gondolkodásának megfelelően alakítsák a jövőt?

A YIVO lényegi filozófiája mindig is ebben állt. Úgy képzelték, hogy a zsidóknak mint közösségnek nemzeti identitásuk van, ezért mélyen el voltak kötelezve az identitás alapját adó kulturális örökség, azaz az irodalom, a zene, a folklór hagyományainak megőrzése mellett. Miközben tudatában voltak annak is, hogy ez a nemzeti identitás a modern korban sokféle sérülést szenvedett, hiszen Lengyelország vagy Csehszlovákia nemzetállammá lett, de a bolsevik forradalom is óriási terhet rótt rá. Nem is beszélve az Egyesült Államokba irányuló óriási kivándorlásról, amiről úgy tartották, ott a zsidók többé nem lesznek zsidók, mert elveszítik a nyelvüket, a szokásaikat. Éppen ezért próbálta meg a YIVO felvértezni magát azzal a tudással, hogy hogyan kell a fiatalokhoz viszonyulni. Sajnos a későbbi események mindent felülírtak, így aztán ennek nem lett igazi eredménye vagy folytatása.

Még az Egyesült Államokban sem, ahová Max Weinreich igazgató a második világháború alatt emigrált?

Valóban megalapította 1940-ben a New York-i irodát, ami onnantól a YIVO új központjaként működött. Ám az egész zsidó világot megzavarták és elkábították az európai nagy katasztrófa eseményei, és nem találták többé a helyüket. Ráadásul a New York-i YIVO-t emigránsok, majd a háború után túlélők vezették. A holokauszt traumája egyszerűen mindent elnyomott. Bármennyire is volt zseniális Max Weinreich, nem tudott az amerikai zsidó fiatalsághoz közeledni. Ugyan folyékonyan beszélt angolul, mégsem hiszem, hogy igazán megértette volna az amerikai kultúra dinamikáját, hiszen makacsul igyekeztek figyelmen kívül hagyni a jiddisül nem beszélő amerikai zsidók tömegeit.

Ehhez képest a mai YIVO hová pozicionálja magát?

Ma a YIVO-nak nagyjából ugyanaz a küldetése, mint ami mindig is volt. A jiddis fontosságát egyáltalán nem minimalizáljuk, de minden oktatási programunkban elismerjük, hogy az angol a kommunikáció nyelve. A YIVO 1930-as és 40-es évekbeli kezdeményezéseit előre kell vinnünk a modern korba, és alkalmazkodnunk kell az Egyesült Államok tényleges körülményeihez. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyűjteményeink túlnyomó részét digitalizáljuk, és lefordítjuk angolra. Van egy úgynevezett online múzeumunk, amit mostanra már mindenhol használnak az Egyesült Államok iskoláiban a holokauszt előtti és alatti kelet-európai zsidó élet tanítására. Ehhez fogható sehol sincs a világon. De van egy új kezdeményezésünk is, amit Tanulási és Médiaközpontnak nevezünk. Ez egy tényleges fizikai helyszín, amit itt, a New York-i telephelyünkön építettünk fel. Abban különbözik a múzeumokban található másfajta tanulási és médiaközpontoktól, hogy itt nem gombokkal és tárcsákkal kell játszani, hanem a pedagógusaink a tanárokkal együtt dolgoznak azért, hogy kiderítsék: mi érdekelné a diákokat, miről szeretnének tanulni?

Ön szerint a mai fiatalokat segíti az internet abban, hogy több információval rendelkezzenek a világukról?

Sok fiatal van, akik meglepően átgondoltak és mély ismeretekkel rendelkeznek. De úgy gondolom, hogy legtöbbjük olyan, mint amilyen valószínűleg a többség mindig is volt: meggondolatlanul fiatal, szabad szellemű és kísérletező kedvű, akik nem igazán érdeklődnek az iránt, hogy mi lesz egy hét vagy egy év múlva. Az amerikai zsidó fiatalok nagy része semmit sem tud a kelet-európai múltjáról. Ugyanez igaz az askenázi származású izraeli zsidó fiatalokra is. Nagy szomorúság, hogy ezt a fontos történelmet, amely valójában büszkeségükre válhatna és a hovatartozásukat erősíthetné a világban, visszatartották tőlük.

A felmenőik tagadása eredményezte ezt?

Igen, és különösen itt, az Egyesült Államokban. Az én családom mindkét ága például Ukrajnából származott, folyékonyan beszéltek jiddisül, és ortodox vallásúak voltak. Apám második gyerekként már az Egyesült Államokban született. Ő semmi más nem akart lenni, csak amerikai. Mert Amerika a szabadságot jelentette. És ki ne akarna szabad lenni? Én pedig már olyan antiszemita sztereotípiák között nőttem fel, amiket nem feltétlen az antiszemita jobboldal alakított ki. Ugyanis ezek a zsidók saját magukról alkotott antiszemita sztereotípiái voltak. Ilyen környezetben nevelkedve egy fiatal joggal kérdezheti: miért legyek zsidó, ha minden negatív a kultúrámmal kapcsolatban?

És ez mikor változott meg?

Az igazság az, hogy sosem hittem el teljesen. Kerestem és kutattam. Ennek következtében megtanultam németül és oroszul, és nagyon érdekelt Kelet-Európa, ezért elindítottam egy újságot. Sok lengyel, magyar, orosz és cseh írót publikáltunk, én meg elkezdtem megérteni, hogy ez a kelet-európai zsidó világ sokkal bonyolultabb, gazdagabb és fantasztikusabb, mint amit valaha gondolhattam volna. Erős és fantáziadús, tele energiával és élettel. Semmi köze nem volt azokhoz az ostoba sztereotípiákhoz, amelyekben felnőttem. Öntörvényű, komoly gondolkodású, erős emberek alkották. Nem úgy, mint azok a zsidók, akikről Hannah Arendt ír, akik egyszerűen csak mentek, mint bárányok a vágóhídra. Ezért szeretném, hogy a mai fiatalok ne úgy nőjenek fel, mint én. Az igazságot akarom. Ezt képviseli számomra a YIVO. És ezért annyira fontos Freud befolyása, mert ő is az igazságot követelte.

Ám a jelenkor világszintű eseményei nem igazán segítik ezt az igazságkeresést.

Nem. Elborzaszt mindaz, ami az Egyesült Államokban, Gázában, Izraelben, Iránban történik. A hazugságok, amelyek a világ minden pontján jelen vannak. Ezeket nem lehet áttörni. Az emberek pedig alszanak. Itt nálunk most kezdenek azon gondolkodni, hogy hogyan történhetett mindez? De kérdem én: hol voltak eddig?

Hogyan birkóznak meg az Egyesült Államok aktuális történéseivel?

Megpróbáljuk azt tenni, ami a dolgunk. Míg húsz évvel ezelőtt a jobboldal, azaz az újnácik jelentették a legnagyobb fenyegetést a zsidókra az Egyesült Államokban, most ez áttolódott a baloldalra. A legnagyobb problémát azok a zsidó fiatalok okozzák, akik a palesztinokat támogatják. Az egész amerikai felsőoktatás ezt a Nyugat- és Izrael-ellenes gondolkodásmódot pumpálja a fiatalokba évek óta. És ez egy nagyon nehéz légkört teremt. Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, de vallom, hogy létezik egy világméretű iszlamista aktivista hálózat, amely mára már behatolt a nyugati civilizáció minden zugába. Ott vannak az országokban, a felsőoktatásban, a politikában. Semmi bajom az arab emberekkel, csak a radikális iszlám hitvallást utasítom el, amely kimondja, hogy a zsidóknak nincs joguk létezni. Tudjuk, hogy az Egyesült Államokban egy országos hálózat szervezte meg az egyetemi felkeléseket is. És ha ez nem lenne elég, most itt van nekünk Trump, aki megöli a beteget ahelyett, hogy megszüntetné a betegséget, ami az amerikai demokrácia végét jelenti.