Nem mintha emlékeztem volna arra, hova rejtettem a virágmagokat, de egy laza lakásfelújításkor az ember mindent is megtalál.
Tehát elállt az eső. Fogtam a kis metszőollómat, a két csomag mezei virágmagomat, és uccu neki, irány a kert.
Eső után hihetetlen friss illata van mindennek, a víz életre kelti a növényeket, a fákat, és a madarak is vidáman mondják a magukét.
Úgy gondoltam, vár a kert, akkor is, ha már este hét óra van, és ilyenkor kinek is jutna eszébe kertészkedni?
Mondjuk nekem. Mivel a kilenc lakásos társasház második emeletén felejtve a kertész kesztyűket és este hétkor már lusta az ember, így csupasz kézzel és egy metszőollóval elkezdtem levágni a füvet. Csakhogy sokáig tartson.
Csak egy kis csíkban vágtam vissza a füvet, ügyelve arra, hogy a pipacsoknak ne essen bántódása. Minden nyisszantásnál éreztem az esőcseppeket, amint a fűszálakról a földre hullanak.
Éreztem a friss vizes fű illatát, teli talppal leföldeltem magam, és szépen lassan, törpejárásban haladtam a kijelölt területen.
Hamar végeztem, bár már így is rám esteledett. A két kezemre tekintettem. Földesen, vizesen a körmeim alatt fűpiszokkal néztek vissza rám. Élünk, érzünk, mondták volna, ha tudnának beszélni.
A virágmagokat még szétszórta két kezem és most kíváncsian várom a kis rét megszületését, csakhogy a méheknek is legyen már egy kicsit jó! Azért ha tehetik, kertészkedjenek néha puszta kézzel!
