„Egy különleges történész” karrierjének summázata nyilván bonyolultabb okfejtést igényelne, de az élni vagy nem élni, a túlélni vagy jól megélni kérdése nem igényel és nem is tűri meg a komplikált választ. A hatalom, pláne a túlhatalom és még inkább a teljhatalom ugyanis minden történész életében legalább egyszer felteszi ezt a kérdést, s ha az nem jól válaszol, akkor könnyen találhatja magát ismét a gép- (vagy nálunk keletebbre, a halál-) soron.
A történetet a zsidótörvényekkel célszerű kezdeni, ugyanis a kiváló diák Hanák Péter emiatt nem kerülhetett egyetemre. Kényszerűségből botcsinálta, kétbalkezes esztergályos lett, a szakik között mégis kifejlődött munkásöntudattal, -önképzéssel és -szervezettséggel. Ám ezt is derékba törte a zsidósága, tehát a két év munkaszolgálat a keleti fronton, saját halálközeli élményei és családja pusztulása a holokauszt idején. A párt lett a családja, ahogy később azt ő maga megvallotta.
Ezzel a poggyásszal érkezik a pesti Bölcsészkarra.
Az új világban már nincs numerus clausus, de vannak osztálykülönbségek. Még a tekintetben is, hogy az új bölcsész még egy sor régi, „polgári” történészt, a szakma nagyjait is hallgathatja. Tőlük tanulhatja és megtanulhatja a szakma alapjait, egyiküknek, Domanovszky Sándornak köszönhetően még egy évet olasz levéltárakban is tölthet 1947-ben, amit professzorának illőn megköszön, s általában is igen tisztelettudó, mondhatni szinte alázatos levelekben tájékoztatja mentorát az ügyei állásáról.
Csunderlik Péter nyomán gombolyítva tovább az események fonalát, 1948 Hanák Péter számára is sorsfordító évvé válik, mert visszatérve Itáliából már egy sok tekintetben új Magyarországra érkezik.
„A gyanús elfogulatlanság”
Ez az év a „fordulat éveként” híresült el Magyarországon, de ekkor emlékeztek meg az új harcos, nemzeti-függetlenségi kommunista ideológia jegyében 1848 100. évfordulójáról is. Ebben a munkában Hanák szekundánsként Andics Erzsébet és Mód Aladár mellé került, de „bejáratos” lett Révai Józsefhez is. Oly buzgón és tehetségesen „dolgozott alá” a párt vezető történészeinek, hogy a végén még saját nevén is bevették az ünnepi kötetbe. Innentől nem volt megállás, pártkáderesként bekerült a bölcsészkarra, Andics Erzsébet hű fegyverhordozója lett, majd 1949. február 1-én az akkor még Kosáry Domokos által vezetett majdani Történettudományi Intézetben találta magát, hogy az ottani „folklórban” kiérdemelje a „párt f.sza” címet és rangot, mert tevékeny – olykor kezdeményező – szerepet vállalt a régi, „polgári” történettudomány (és képviselői) kiszorításában, egzisztenciális ellehetetlenítésében.
Hogy hogyan lett az egy jobb sorsra érdemes esztergályos legényből, már szofisztikáltabb magyarázatot igényel.
Például a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára írt következő mondattal is kiérdemelhette: „Joggal mondhatjuk, hogy Rákosi elvtárs az 1918/19-es forradalmaknak nemcsak kimagasló harcosa és alakítója, hanem legnagyobb történetírója is.” (81. o.) Csunderlik Péter azt is leírja, hogy az intézeti állását szintén úgy szerezte meg, hogy denunciáló cikkével két embert onnan kirúgatott. Egyebek között egy ilyen megállapítással: „A gyanús elfogulatlanság, az álobjektivitás a szerzőknek éppoly kevéssé sikerült, mint az évezredes osztályelnyomás többi történészének.” (89.o.) Ezt akár Anna Pankratova is írhatta volna. (Írta is.) Pár hónappal később másokkal együtt az igazgatót is feljelenti és az ávósokkal együtt feltöri Kosáry és kollégái íróasztalfiókjait. Később, 1956. november 13-án – ahogy a sértett fél megemlékezett róla naplójában – I. Tóth Zoltán temetésén „megszégyenülten” bocsánatot kér tőle. (Romsics Ignác: Kosáry Domokos. Helikon Kiadó, 2025) A túlteljesítés igénye lépten-nyomon kiütközik Hanák Péter rákosista életében. Amikor az általa a pártból kirúgatott Perényi József a Történettudományi Intézet számára megkapja a vezető szovjet történész, Borisz Grekov akadémikus „útmutatásait a magyar történészek számára”, amelyben egyébként józan mérsékletre inti a kutatócédulák mennyiségében versenyezni akaró magyar kollégáit, akkor Hanák – ahogy Grekov „kihívta” Pankratovát, úgy ő – Pach Zsigmond Pált szólítja tanulmányírói szocialista munkaversenyre.
Csunderlik Péter 1953-ra datálja Hanák Péter „megigazulása” hosszú, gyötrelmes folyamatának kezdetét. Ez valószínűleg még pontosabb vizsgálatot érdemelne, hiszen például Hanák az első magyar történészkongresszusról, három hónappal Sztálin halála után is virtigli sztálinista összefoglalást készít. E véleményét a szerző legnagyobbrészt Hanák egyetemi tevékenységére építi, hiszen az 1953-ban félállásban a pesti bölcsészkarra kerülő Hanák valóban sziporkázó előadó és a képzést megújítani szándékozó tanár volt. Ám a Századok szerkesztőjeként egy ilyen formájú szemléleti váltás nem mutatható ki, sőt valójában odakozmálódik főnökéhez, Andics Erzsébethez. Akitől 1956 május elején ugyan látszólag elhatárolódik, de május 30-án a Petőfi Kör vitáján mégis így védi egykori mentorát (és saját magát): „Azzal nem értek egyet, hogy a marxista történészeink bűnöket követtek volna el (...), valamiféle megfontolt bűnszövetkezet állt volna ide a marxizmus szellemében (...) nemzedékünk (...) teljes jószándékkal eltelve írta a történelmet, ahogy tudta, és a hibákat azért követte el, mert vagy nem ismerte jól a marxizmust, vagy pedig voltak azok a torzítások, amelyeket a XX. kongresszus felfedett.” (128. o.) Meg kell azt is mondani, hogy a korabeliek nem nagyon dőltek be neki. Kosáry és Benda Kálmán biztos nem, Mályusz Elemér pedig leplezetlen megvetéssel nyugtázza az „igazodási kényszert”.
„Töredék fiaimnak”
A szerző becsületére (bátorságára?, objektivitásra törekvésére?) legyen mondva, még hosszan sorolja az ilyen és ehhez hasonló, heroizálásra a legkevésbé sem alkalmas adalékokat, hogy a végén megkísérelje feloldani a zavarba ejtő ellentmondást, amely a sztálinista feljelentgető és a Kádár-kor ünnepelt, majd a CEU által sztárolt liberális történészének imázsa között kényelmetlenül feszül (feszeng). Nagyon úgy tűnik, hogy Csunderlik megbízik hősében és ezért részletesen taglalja az önvizsgálat és valamiféle gyónás jegyében fogant „Töredék fiaimnak” című 1986-os interjúszöveget.
(HANÁK PÉTER) „Azt nem lehet megint ma józanul megérteni, hogy ha valaki egy üggyel teljesen, a lelke legmélyéig, a sejtjeinek a legmélyéig azonosul, azt teljesen felvállalja, azt úgy érzi, hogy a létének az értelme, és a létének az alapja, akkor nem olyan nagyon könnyű kilépni (...) A külső késztetés belső paranccsá, belső etikai normává válik, vagy etikátlan normává, de egy belső paranccsá válik. HANÁK GÁBOR: Egyáltalán hova lehetett kilépni? HANÁK PÉTER: Hát az elég nagy bukás volt, a kilépés (...) a fizikai munkába lehetett kilépni. Igen, oda lehetett. Tehát talán vasesztergályosnak lehetett, és ha jobb vasesztergályos lettem volna, mint amilyen voltam, akkor talán vasesztergályosnak kiléphettem volna, de ez nem fordult meg a fejemben, őszintén megmondom.” (Alföld, 1986/10, 65-66. o.)
Én is hiszek Hanák Péternek. Végtére is az ember nem hazudik a gyerekeinek. Tehát mély hitből árulta el egykori tanárait, Domanovszky Sándort és Kosáry Domokost. No de, akkor miért árulta el Andics Erzsébetet is? Lehet, hogy ebben az önvallomásban a vakhitnél is erősebb motiváció az esztergályos-léttől való – esetében jogos – félelem? Mégis: vasesztergályosként talán kevesebb selejtet produkált volna, mint amennyi kárt okozott az 50-es évek első fele magyar történettudományának.
E tekintetben én nem Hanák Péter „különlegességéről” beszélnék, inkább a filozófiai értelemben vett „különösségéről”, amennyiben sztálinista életútja távolról sem volt „különleges”, és belesimult a Krausz Tamás által boncolgatott 1945-ös, 1956-os és 1989-es átállások „ontológiai” hátterébe. (Krausz Tamás: 80 éve annak… [Szubjektív megjegyzések az „átállások” ontológiájáról], Népszava, Szép Szó, 2024. 09. 29.)
Egy történész is jóváteheti azonban bűneit, tévedéseit. Nézhetjük ebből a szempontból is életének 1957 után hátralevő négy évtizedét. Csunderlik Péter is így nézi, s a végelszámoláskor sokkal több felejthetetlent, mint felejthetőt talál benne.
1956. október 25-én lelőtték mellette I. Tóth Zoltán dékánt, amikor az egyetemi küldöttség nevében békés petíciót vittek a Pártközpontba. Hanák Péter is megsebesült. Ezzel nem csak képletesen, de valóságosan is új élet kezdődhetett számára. Annál inkább, mert 1957-ben eltanácsolták az egyetemről is. Szerintem azért, mert a kari tanácsokon meglehetős energikussággal képviselte a reformvonalat, amit az újból visszakerülő keményvonalasok nem bocsájtottak meg, a hasonszőrűek pedig nem hittek el neki. Az Andiccsal rivalizáló Molnár Erik azonban továbbra is szívesen látta a Történettudományi Intézetben.
Csunderlik Péter innentől kezdve Hanák Péter újradefiniálásaként, új identitásra találásaként értelmezi pályáját, amelyben szervesen következik a kommunizmusból az antikommunizmus, majd a liberális „megigazulás”. Én valamivel prózaibban látom a kérdést. Először is, Molnár Eriknek és az 1956 utáni új kurzusnak nagyon is kapóra jött Hanák Péter. Ez már 1960-tól, az ún. „kiegyezés-vita” kezdetétől jól látható. 1956-tal ugyanis a Révai-Andics-Mód-vonal nemzeti függetlenségi, forradalmi történetpropagandája kompromittálódott és ismét előtérbe került a szovjet 20-as éveket idéző osztályharcos szemlélet, de még inkább annak antinacionalista éle – ideológiai, történetszemléleti síkon. Politikailag ugyanakkor a napnál is világosabb volt, hogy az 1867-es kiegyezést a Kádárral való alkuként kell dekódolni.
Bécsi kert, budapesti műhely
Ily módon tehát Hanák Péter ismét „vonalba” került – és „kiegyezett” például Kosáry Domokossal is az Andics-ellenesség platformján. Gondosan új imázst épített, de nem szemlesütve tette azt. Kétségtelen, hogy az ún. „marxista” történetíráson belül a progressziót támogatta a rákosista dogmatizmus ellenében. Ettől azonban még az uralkodó diskurzuson belül maradt, ami lehetővé tette a karrier továbbfejlődését. Az egyre „puhuló” Kádár-korban aztán már nehéz lesz eldönteni, hogy a történészek felbátorodását a rendszer fellazulása okozza, vagy az ő merészségük (is) lazítja fel azt. Nyilván mindkettő, dialektikusan. Mindenesetre az 1960-as évek közepétől Hanák Péter él, mint hal a vízben. Újból osztályvezető lesz, utazik és tanít a világban, konferenciákon vesz részt, tévé- és rádiósorozata van. (Egyik kollégám megvallotta, hogy fiatal korában olyan volt neki a történelemben, mint Öveges professzor a fizikában.) Bekerül a történész kánonba. (Ő szerkeszti és írja a tízkötetesnek szánt akadémiai Magyarország története és más összefoglalások dualizmuskori fejezeteinek jelentős részét.)
Kimagasló tehetsége okán teheti ezt. Az opus magnummal ugyan élete végéig adós marad (az egyetlen monográfiája a feleségével közösen jegyzett, még 1964-ből való „A magyar pamutipar története”), de nem is ezért szerették őt később, az ELTE-n és a CEU-n diákjai és kollégái. Hanem briliáns esze és előadókészsége, hihetetlen tájékozottsága és műveltsége, nyitottsága és kíváncsisága miatt. Csak úgy szórta magából az ötleteket, egy-egy gondolattöredékéből szakdolgozatokat, disszertációkat lehetett írni. Nem a levéltárakban ücsörgő típus volt, hanem szintetizáló elme. Nagy debattőr, lázasan vibráló, nyughatatlan innovátor. Tetszetős elméleteket gyártott, koncepciókat vázolt fel – szenvedélyesen és érzelemmel telítetten. A Történettudományi Intézet esze és enciklopédiája volt. Sokakat inspirált és sokak gondolkodásmódját megváltoztatta. Elsősorban a Monarchiáról, amely leginkább az ő munkásságának köszönhetően kapta vissza méltó helyét a magyar történelemszemléletben. „Szerelemgyereke” a múlt századelő világa, amelyet költőien, igazi multidiszciplinaritással, egy újfajta magyar kultúrtörténetírás meghonosításával hozott generációkhoz közelebb, tett élményszerűvé. Budapest és Bécs sokat köszönhet neki. Mert nagyot, szépet álmodni. Az egykori munkásvilág helyett egy polgári világot.
Kulcskönyvében, „A Kert és a Műhely” (1988) címűben a századfordulós Bécs és Budapest vágyott életélményének megragadására tesz lenyűgöző kísérletet az akkori hazai történetírásban úttörőnek számító kérdésfeltevéseivel, annak tematikai gazdagításával, a saját komplex módszerével. Maga is nagyon jól tudta, hogy a keserédes monarchiai életérzés történelmileg gyorsan elillanó illúzió volt, de egy kiragadott pillanatában nagy gyönyörűséget szerzett neki és olvasóinak.
„Közel egy évszázad múltán a történész valahogy úgy látja, hogy a bécsi kert, mégis műhely is volt. Műhely, bármennyire elvonultak is magányukba, a villájuk vagy a lelkük kertjébe a nagy alkotók, azért a Café Griensteidelben, a Centrálban csak összejöttek, és akárhányszor égették is el műveiket, mégis maradandót alkottak, olyan kultúrát, amelyet ma Budapest, Párizs, New York kiállításokon csodál meg. És ha e csaknem száz év távolából visszapillant a magyar fővárosra, valahogy úgy tűnik neki, hogy a pesti műhely egyúttal kert is volt, virágos és gyümölcsös, amelyet akárhányszor feldúltak, kiirtani sohasem tudtak a rázúduló sorscsapások” – összegzi a műben (16–17. o.) a magára erőltetett tudósi tárgyszerűséggel, ám mégis szinte gyermeki hittel, javíthatatlan optimizmussal. Vágyta, hogy a saját fővárosa se csak izzadságszagú műhely, hanem illatos kert is legyen. Maga is (élet)művész volt.
A rendszerváltás után akadémikus lett, de váltig keresték rajta a nagy monográfiát. Ismerem a szakma szabályait, egymásra épülését, belső értékrendjét. Mégis: ha nekem választanom kellene, mondjuk például, Dolmányos István „A koalíció az 1905-1906. évi kormányzati válság idején” ( Akadémiai Kiadó, 1976) című munkája, illetve „A Kert és a Műhely” között, akkor biztos kézzel az utóbbit választanám.
Születésének 100. évfordulóján megemlékeztek róla a CEU-n egykori hallgatói, kollégái. Megnéztem a felvételt. Szépen, kritikusan, elismerően beszéltek róla. A legtalálóbbnak azt gondolom, amit Gerő András mondott, hogy Hanák Péter valójában „hatástörténetet” művelt. S lám, sikerrel, hiszen egy méltó könyv íródott róla. Az is elhangzott, hogy mindig utópiákra volt szüksége. És igen, a Közép-európai Egyetem is az volt, azzá lett. Amint a Közép-Európa fogalom maga, amelyhez szintén szenvedélyesen ragaszkodott, s amely mindig is csalóka látszat maradt.
Csunderlik Péter írja, hogy „akik csak az 1956-os forradalom utáni Hanák Pétert ismerték meg, nem érthették, hogy miért ellenszenveztek annyian a magyar történettudományban” (vele). (78. o.) Könyvéből kiderül, hogy miért. Amint az is, hogy Somogyi Éva, kollégája és utódja az Intézetben miért búcsúzott így tőle: „hálás vagyok a sorsnak, hogy évtizedeken át oly sok órát tölthettem közelében”. Végtére is: a magyar történetírás (egyik) korszerűsítője volt.
