A Műhely Alapítvány egyik próbatermében, a Jurányi Inkubátorházban találkozunk. A Willany Leó (lásd keretes írásunkat) táncosaival próbál Szeri Viktor, aki 2023-ban nem csupán az egyik legfiatalabb alkotóként kapta meg az év leginnovatívabb kortárstánc-előadásáért megítélt Lábán Rudolf-díjat, de ugyanabban az évben az Aerowaves20 nemzetközi válogatásba is bekerült Fatigue című, a Covid alatt született, hipnotikus erejű szólójával. A koreográfus szabad kezet kapott az alkotásban, ő a Willany Leó #kaméleon sorozatának ötödik felkért alkotója, aki megoszthatja művészi gyakorlatát, számára fontos témáit a kollektíva épp ráérő táncosaival, miközben közösen egy új előadást hoznak létre.
Játék határokkal
– Már az előző, I Quit Ordinary Dancing című darabomban is foglalkoztam azzal, milyen az, amikor ott állsz a színpadon előadóként, egy megfigyelt helyzetben, rengeteg elvárással, és neked szórakoztatni kell, adni valamit, illetve mikor szívódik be a néző is ebbe, és hagyja kint a külvilágot, ha már vállalta ezt a szerepet erre az ötven percre. A mostani folyamatban az érdekelt, mi az a táncban, ami élvezet, hol az a pont, amikor ez még kívülről is befogadható, és milyen, amikor ez felborul, és a táncosok levetkőzhetik a gátlásaikat. A Pleasure-ben ezekkel a határokkal játszunk – világítja meg Szeri Viktor.
A koreográfus, bár mindig mozgással foglalkozik, sosem abból indul ki: néha a vizualitás vezeti, amikor egy képet szeretne megvalósítani, máskor egy érzelmi-hangulati világot felépíteni.
Az improvizációt azért szereti, mert mint mondja, ez a legőszintébb forma, amiben benne van a táncosok összes tudása, személyes megélése, és ahol kijön az is, hogy az ember mennyire törékeny.
Emellett ez egy játékos folyamat, ami a Willany Leóban különösen fontos – hétről hétre ezért gyűlnek össze náluk a táncosok, zenészek és a nézők, hogy a szabad mozgás és az élő zene örömét közösségi élményként átéljék.
Sokan azért néznek táncot, hogy gyönyörködtesse őket, lássanak egy „tökéletes” testet, olyan virtuóz mozgásokat, amiket ők nem tudnak megcsinálni. Szeri Viktort nem ez érdekli, sokkal inkább az, hogyan lehet bevinni a színházba, ami a hétköznapokban kint, akár az utcán történik. – A nyelvezet, amit én használok, nem feltétlen mindenki számára érthető, de miután ezeket az elemeket behozom, sok olyan érzetet kap a néző, ami amúgy körülveszi őt, vagy akár vele is történik. Bármit bele tudnak látni, és amikor előadás után odajönnek hozzám, és elkezdik mesélni, miket olvastak ki a darabból, az számomra mindig csodálatos – mosolyog az alkotó.
Csak érezni
Önmagában az felszabadító lehet, ha elmegyünk egy táncelőadásra, és egy kis időre ki tudjuk kapcsolni a valóságot, más szemszögből nézhetjük, mi történik a világban. A mozgás zsigerileg hat az emberre, akkor is, ha nézzük, amikor pedig beszippant egy előadás, mert elengedtük az elvárásainkat, feladtuk az értelmezés kényszerét, igazi flow-élményben lehet részünk. Szeri Viktor emellett az alkotásba mindig bevonja a nézőket is, ami nem feltétlen interaktivitást jelent – mint utal rá, ezt a vágyát a Hollow-kollektívával közös munkáiban kiéli –, inkább egy aktívabb nézői szerepet, jelenlétet igényel.
– Folyamatosan foglalkoztat, hol van az a pont, amikor az ember hagyja, hogy az értelme helyett a hang, a látvány és az érzetek foglalják le, amikor bele tud ebbe menni, és egy őszintébb rétegen tud találkozni saját magával – fejtegeti a koreográfus. – Hiszem, hogy a táncban sokkal mélyebben érthetünk meg dolgokat, mint ha hosszasan elmagyaráznánk, vagy elmesélnénk egy történetben. Annak idején ez vezetett engem is erre a pályára, eredetileg színésznek készültem, de a táncban éreztem meg azt, hogy ez annyira őszinte, annyira zsigeri, amit szavakkal nem is lehet kifejezni, viszont általa mélyebben megértek összefüggéseket, és minden sokkalta kifinomultabb.
Szerintem az sem feltétlenül szükséges, hogy az ember egy előadás közben jól érezze magát: arra van igényünk, hogy érezzünk.
Amikor megnyitom a híreket, és ömlik rám, mi folyik Gázában, jön a Covid, és még ott a magánélet, a munkahelyi stressz, és ez mind összeadódik, idővel elérik, hogy én ezt már nem tudom kezelni, és inkább megyek, robotként csinálom a dolgomat, és ennyi. Nekem viszont nem csak a munkám, a személyes vágyam is az, hogy érezzek. Mindegy, hogy mit, legyen ez akár szeretet, undor vagy düh, csak érezzek valamit. Én azt látom, hogy itt, Kelet-Európában az emberek eleve sokkal intenzívebben élnek meg dolgokat, a művészet is számomra sokszor izgalmasabb, mert nagyobb szélsőségeket is bejárunk, mint egy jómódú nyugati társadalomban. Persze lehet, hogy aztán sokan nem merik kifejezni vagy elfojtják az érzéseiket, mert túl nehéz, meg mit fognak szólni mások, de ez sem igaz, mert ha itt kimegyünk az utcára, a düh olyan megnyilvánulásának a szemtanúi lehetünk, hogy szinte fél az ember, szóval valójában nincs ez elfojtva.
Együtt működik
Míg a saját darabjaiban Viktor általában barátokkal dolgozik – mert ez jó lehetőség, hogy alkotás közben több időt tölthessenek együtt –, a Willany Leó táncosaiból nem mindenkit ismert korábbról. A próbafolyamat során ezért arra törekedett, hogy olyan légkört teremtsen, amelyben mindannyian jól érezhetik magukat, közben ismerjék meg, ki miben van, és nézzék meg, mit tudnak közösen csinálni.
A Pleasure 18-as karikát kapott, egy ponton ugyanis a táncosok megszabadulnak a gátlásaikon túl a ruháiktól is.
Ez is egy izgalmas folyamat, hogyan tud a koreográfus segítségével a táncos eljutni odáig, hogy ezt meglépje, és ne feladatként kezelje.
– Hálás vagyok a táncosoknak, mert nagyon lelkesek, mindenre nyitottak voltak, amit kértem. Számomra ez egy nagyon jó munkafolyamat volt, és ők is azt jelezték vissza, hogy az ad nekik is egy közösségi élményt, ahogy ennyire együtt vannak ebben. Máskor inkább egyénileg szoktam foglalkozni a táncosokkal, de itt most annyira szoros a struktúra, hogy csak akkor működik, ha tényleg együtt is mennek át ezen, és közben nekik is ad egy trip-élményt. Persze koreográfusként én adom az eszközöket, amikkel játszhatunk, én adok irányokat, de a táncosok is kreálták a folyamatot azzal, amit ők hoztak be a térbe, amikor improvizáltak. Nekem alapvetően fontos, hogy ne is legyen olyan hierarchia, amikor van a koreográfus, és nem lehet neki mondani semmit – osztja meg Viktor.
Világok találkoznak
Neki is van egy törzsközönsége, a Willany Leónak is, az előadáson ezek a világok is találkozhatnak egymással, ahogy Mákó Rozi zeneszerző világával is. Vele korábban már volt közös projektje, de most először dolgoztak úgy együtt, hogy a koreográfus elmondta, mi a koncepciója, és Rozi ahhoz hozott javaslatokat, amit közösen lestrukturáltak. – A darabjaim alatt sosem trackek vannak, hanem a zenének is van egy világa, ami segíti a nézőt, hogy egyre jobban elmélyüljön. Itt az elején van egy hangtálas, drónhangos rész, amiből összeáll egy ritmus, elindul egy monotonabb kattogás, ami segíti, hogy a nézők és a táncosok is együtt kerüljenek bele ebbe a tripbe. Aztán van egy vágás, és dramaturgiailag, zeneileg és a mozgásban egyaránt elkezdődik egy újabb trip – meséli.
Az utóbbi két évben a Willany Leó mellett is számos meghívást kapott, több mint negyvenszer játszotta Fatigue című előadását, így most először érzi azt a pályája során, hogy – elsősorban a külföldi munkáinak köszönhetően – meg tud a művészetéből élni. – Ez ad egy nagyon nagy biztonságot, hogy nem érzem azt, hogy minden azon múlna, ez a bemutató most hogy sikerül. Az alkotóknak itthon és külföldön is rengeteg helyen kell helytállniuk, ami nagyon szétviszi a figyelmet. Amikor húszéves voltam, sokkal több fiataloknak szóló pályázat és ösztöndíjprogram volt, most kaphatok jó esetben három-ötszázezer forintot egy projektre, abból nem lehet előadást csinálni. Kétmillióból sem, ha komolyabb a víziód.
Most is reggeltől éjszakáig dolgozom, és nincsenek szünnapok. Ütni kell a vasat, mert egyszer még ez se lesz, folyamatos rettegés, hogy mikor esik szét ez az egész.
Itthon azt érzem, nem nagyon tudok már mit csinálni, máshonnan támogatást bevonni, új emberekkel dolgozni, mert alig vannak a szakmában fiatalok, akik utánam jönnének, azok is elmennek. Így most félig Bécsben vagyok, ott kaptam támogatást egy új darabra, talán ott nyílik számomra egy új fejezet. Eddig 276-an jelentkeztek a castingra, ezért reggel felkelek fél hatkor, próba előtt megnézek annyi bemutatkozó e-mailt meg videót, amennyit bírok, mert táncosként tudom, mit jelent pályázni. Most az is érdekel, mit tudnék még tanulni, már nem iskolában, hanem az életben, más területről vagy helyről, amit át tudok ültetni a saját praxisomba. Fontos, hogy soha ne csináljak olyat, amit már ismerek. Amíg van ez az érdeklődés, hogy legyen kihívás, addig szerintem jó úton haladok.
