Posta Marianna: Repedés

Ez a harmadik ház, amit ma nézünk. Három hét alatt ez már a tizenötödik próbálkozás. A tizenötödik kísérlet arra, hogy rátaláljunk a tökéletesre – a tökéletes otthonra, amit ő képzelt el nekünk. Már nem tudom, az eddig megnézett ingatlanok közül hol recsegett a parketta, melyiknél csapott meg a penész szaga egyetlen ajtónyitásra, hol mutogatták túl buzgón a kertet. Fröccsöntött. Ez a szó jut eszembe. Mintha valami szocialista Barbie-gyárból gördültek volna ki ezek a házak. Csak itt nem rózsaszín csúszdamedence van, hanem szürke vakolat, drótkerítés, tujasor. Szoci Barbie-világ, Kádár-kockákból.
Az ingatlanos szőke. Ciklon, teszem hozzá fejben. Valósággal elsodor a hangjával. Nem ma kezdte, neki ez nem a tizenötödik ház, amit bemutat, hanem legalább az ötvenedik. A magyaroknak nem kell magyarázni, mondja, és a férjemre néz. Persze tudom, hogy ön is magyar, félig, teszi hozzá, amikor rám néz, de a gesztus elakad, mert rögtön folytatja: az 1960-as évek elején indult a vidéki lakásépítési hullám, amikor az állam típusterveket biztosított. Típus. Románul tip. Elidőzök ezen a szón, aztán rögtön beugrik a fröccsöntött. Magyarul ugrik be. Félig magyar vagyok, ennyire beszélek is magyarul.
Aztán románul is felvillan: turnat prin injecţie. Mint egy idegen anyag, ami megtölti a formát, de sosem lesz vele egy.
A férjem figyelmesen bólogat. Jegyzetel. Számokat ír a füzetébe – kicsi, türelmes számokat, a nagy család építőköveit. Legutóbb is így jegyzetelt, amikor döntött helyettem. Eldöntötte, hogy a határon innen költözünk.
Tudjuk, nem ez az első ház, mondaná a férjem. De Ciklon nem zökken ki. Fölmondja a leckét: négyszög alaprajz, gyors építhetőség, olcsó, viszonylagos. Csak foszlányok jutnak el hozzám.
Ne tévesszen meg minket, harsogja, ma minden érték. Itt különösen, ahol autóüzem épül. Felkapott vidék, elszállt árak, de ez még mindig nem külföld. Ahogy mi sem vagyunk külföldiek, tenné hozzá a férjem, ha szóhoz jutna: a Kádár-kocka a családiház-építés szimbóluma. Ha családban gondolkodnak, nincs ma sem jobb ennél, mondja Ciklon. A férjem rám néz, de nem a szemembe, hanem a mellem alá, mintha ott mérné fel a jövőt.
A nappaliban megállunk. Ez a ház még nem üres, mint a többi, amit eddig néztünk. Bordó szőnyegre lépünk korhadt parketta helyett. Ciklon magas sarkúja itt nem kopog, mint az árverési kalapács. A szőnyeg körül bútorok. Matuzsálemek a tábortűz körül. Mintha nem akarnának elmozdulni soha. A falon, a sarokban egy hajszálvékony repedés. Nem hosszú, de határozott. Alig látszik, inkább csak a fény törik meg rajta, mégis elsőnek azt veszem észre. Ciklon tekintete elkerüli a repedést. A teret méltatja: tágas, világos, jó a benapozás. A férjem érti, casă însorită, fordít és bólogat, ahogy látja, hogy számomra nem egészen világos, majd egyre nagyobb lendülettel jegyzetel. Mindig így bólogat, ha engem akar rábeszélni valamire. A repedést nézem, a szorongók szájára emlékeztet.
Ciklon ingatlanosból riporterre vált, mire emlékezteti önt ez a ház, József? Ilyesmit kerestem, mondja a férjem. Ami nem akar látszani. Ami mögött van folytatás. Az ingatlanos örül, heherészik, a férjem keresztnevét pattogtatja a nappali falai között. József, József.
József pedig kinyújtott ujjával óvatosan végigsimítja a füzet lapjait, mintha a számok súlyát mérné.
A konyha szűk, de Ciklon hangja tágítja: Az asztal körül elfér az egész család, akár három gyerek is, József. A nappalival ellentétben a konyha üres. A férjem nézi az asztal helyét, mintha tényleg ott ülne a család. A férjem, József elmosolyodik. Látom innen is a nappali falát. Nem is összeszorított száj, gondolom, hanem szűkre húzott szem.
A fürdőszobában a kék-fehér csempekockák hidegen csillognak. A kád bal sarka fölött hiányzik a kékből egy darab, apró háromszög, a fal sötétje kikandikál mögüle. Ciklon úgy fordul, hogy ne lássam, de már észrevettem.
A férjem kérdez valamit a gázról, Ciklon lendületből válaszol. Pontos számokat mond, a hangja magabiztos. Csak a férjemre néz, mintha velem nem beszélne egy nyelvet. Kimegyek az udvarra. A kert elhagyott, a fű, mint egy hajléktalan haja. Itt-ott még kivehetők a régi nyomok, egyenes vonalak, amik valaha krumplit, paprikát, talán paradicsomot soroltak. Cartofi, ardei, roșii, gondolom románul, és a gyomrom is belekordul. A férjem utánam jön, mit gondolok, neki nagyon tetszik, ő ilyenben, őt emlékezteti. Nem válaszolok. Nézem a házat, a négyszög ablakokat, a vakolat szürkéjét. A repedés kívülről is ugyanott fut. Nincs Kádár-kocka repedés nélkül, mondja ő, mikor látja, hova nézek. Bólintok. Nem akarok vitatkozni. A férjem azt mondja, ezt ki lehet javítani. Románul hallom: se poate repara.
De valahogy másképp hangzik. Az egyik ígéret, a másik mentegetőzés.
Visszamegyünk, a férjem nem ér hozzám, pedig szűk a folyosó. Az ingatlanos már a következő szobát mutatja. A hangja tovább zúg, magyaráz, sorolja az előnyöket. A férjem a falat kopogtatja, mint más a piaci dinnyét. Ciklon papírokat vesz elő, ajánlatokról beszél. Én még egyszer visszanézek a nappalira.
A falon továbbra is vékony, de határozott vonás, mint egy aláírás, semnătură. Tudom, hogy nem ma látom utoljára, látni fogom, ha tükörbe nézek, reggel, este, mindig. Vajon melyik oldalról kezdett futni. A férjem nézi, ahogyan nézem a repedést, de nem szól. Ciklon már a garázsról beszél, befér egy autó, amoda szerszámok, ha vannak. Két persze között heherészik. Csatornazaj a hangja, megrepeszt. Bennem valamit.