Az érett középkorban, fél évezrednyi önellátó gazdálkodás után újból megjelent az árutermelés, a pénzgazdálkodás és a piac. A városok 30-40 km-es körzetében kis piaci egységek alakultak ki: a jobbágyok a városok vásárain adták el termékeiket és vették meg a szükséges iparcikkeket. Létezett ugyan kontinenseket összekötő kereskedelem, de kevés áruval és kevés vásárlóval, nagyobbrészt luxuscikkekkel. Ezek a kicsi és szűk helyi piacok fokozatosan kezdtek országos piacokká összekapcsolódni. Az egységes nemzeti piac Franciaországban és Angliában már 1500 körülre, Magyarországon a reformkorra, néhány országban még később született meg. Az I. világháborút megelőző 30-40 évben nemzetközi szerződések és intézmények sora utalt arra, hogy a gazdaság és kultúra világméretű összekapcsolódása (merthogy ez volna a globalizáció lényege) küszöbön áll.
A Nagy Háború megtörte ezt a folyamatot; a két világháború között sok ország törekedett önellátásra. A nagy válság sem kedvezett az egyetemes megoldásoknak. Ugyanakkor két kialakuló szubrégió (a Benelux államoké és a skandináv országoké) már mintegy megelőlegezte a későbbi integrációs folyamatokat. 1945 után már-már megvalósult a logikus végkifejlet, a világméretű összekapcsolódás, csak hát a kétpólusú világrend korában „két glóbusszal”. Emellett a világkereskedelem még 1980 körül is döntően nemzetgazdaságok kapcsolata volt.
A szó mai értelmében vett globalizáció szimbolikus kezdődátuma – habár, mint láthattuk, bőséges előzményekkel – 1991, a Szovjetunió, és vele az „alternatív világgazdaság” megszűnése.
A globalizációnak, definíció szerint, az alábbi három folyamat adja a lényegét. 1) Információs-kommunikációs forradalom. 1950 táján az USA és a világ első számítógépe még akkora volt, mint egy nagyobb terem. Amikor bekapcsolták, két percig áramszünet volt a városban. Pár évvel később egy szakértő még úgy vélte, az USA-nak hosszabb távon is elegendő lesz hat darab számítógép. Ehhez képest ma személyi számítógépek, okostelefonok százmilliói, és több milliárd ember kapcsolódik az interneten. 2) A transznacionális vállalatok – közkeletűen multik (angolul: transnational corporation, a továbbiakban, TNC) szerepének soha nem látott növekedése. Ma a világkereskedelem egyharmada TNC-k vállalaton belüli kereskedelme. 3) A pénzügyi szektor felülkerekedése a reálgazdaságon; vagy másképpen, ma már a pénzügyek határozzák meg a világgazdaság folyamatait, először a történelemben.
E három fő folyamathoz képest szinte mellékes, de látványos a kísérőjelenségek sora. A „McDonald’s globalizmus” – az egész emberiség hamburgert és hot dogot eszik, Coca-Colát iszik, de az olasz pizza, a kínai és francia konyha, sőt, akár a magyar paprika (Ungarische Gulasch) is világkarriert fut be. A „konferencia-globalizmus” – politikusok és szakértők, tudományos kutatók, ENSZ-alkalmazottak utazó világa: repülőgép, angol nyelv, svédasztal. Vagy itt van a szórakoztatóipar és magaskultúra korábban nem látott mértékű nemzetközivé válása. Élen persze az amerikai film, de mellette brit rock és rap, vagy akár cseh, lengyel és magyar regény és film, litván kosárlabda, japán klasszikus zene. Bruce Lee Amerikában, Sarah Chang Franciaországban vagy hazánkban.
A globalizációnak hatalmas előnyei és óriási hátrányai vannak. Ezért globalizációpártinak vagy globalizációellenesnek lenni olyan, mintha valaki időjáráspárti vagy időjárás-ellenes lenne. (E sorok írója a hátrányokat nagyobbnak véli az előnyöknél.) Amit azonban nagyon fontos hangsúlyozni: a globalizáció nem jó szándékú vagy gonosz emberek kis csoportjának alkotása. Az ezredfordulón az ENSZ jelentése szerint kb. hetvenezer TNC működött, hétszázezer leányvállalattal. Csupán ezeknek a cégeknek a menedzsmentje több millió embert jelent. Ez nem lehet összeesküvés. A globalizáció spontán, szerves gazdasági és kulturális folyamat, a termékek, a tőke, az emberek és az információ sosem látott méretű és gyorsaságú, világméretű áramlása.
De melyek ennek az összetett folyamatnak az előnyei és hátrányai?
Az előnyök között a kommunikáció gyorsabbá és olcsóbbá válásával kezdeném.
Gimnazista húgom 1974-ben mauritiusi fiúval levelezett. Levélpapír, boríték, bélyeg. A levél hajóval bő hónap alatt fordult meg. A drágább légipostával akár 3-4 nap alatt is odaért. Ehhez képest ma, ugye, mondani sem kell, a világ bármelyik országának polgárával kapcsolatot kereshetünk Facebookon vagy a hasonló közösségi oldalakon, pillanatok alatt. Sokaknak már a villámgyors e-mail is korszerűtlen. A korábban ilyen mértékben nem létező kulturális csere is az előnyök közé tartozik. Még a régi és közönséges vezetékes telefon is: egy Budapest-Tokió beszélgetés ára száz év alatt a századrészére csökkent. A tévé távkapcsolója vagy a net bárkit az egész világ kultúrájának élvezőjévé tehet. A közlekedés olcsóbbá és gyorsabbá válása, a bürokratikus akadályok leépítésével együtt, sosem látott idegenforgalmat eredményez. Még a gyakran szidott TNC-k is bennünket szolgálnak: kifinomult cégen belüli és cégek közötti munkamegosztásuk révén nagyobb termelékenységgel, olcsóbban, hatékonyabban termelnek és szolgáltatnak. A globalizáció során korábbi periféria-országok mehettek fel a „globalizációs sztrádára”. India, Vietnám, Indonézia, illetve néhány kelet-ázsiai és latin-amerikai ország révén vagy kétmilliárd ember lett a globalizáció haszonélvezője. Valaha a vaseke egy évezred alatt jutott el megszületésének helyéről a világ minden pontjára. Ma a találmányok és újítások elterjedése hihetetlenül felgyorsult. Ha másban nem, az orvostudomány, gyógyítás és gyógyszergyártás terén bárkinek nyilvánvaló lehet e gyorsulás előnye.
Ám a globalizáció hatalmas előnyeit nem kisebb hátrányok ellensúlyozzák. Az össztermelésüket tekintve országméretű TNC-k kormányok és nemzetek feletti döntéseket hoznak.
Rólam döntenek nélkülem. Sokan a kis kultúrák megszűnésétől tartanak. A szórakoztatóipar tömegexportja elbutíthat, függésbe vonhat.
Úgy tűnik, Fekete-Afrika a globalizáció abszolút vesztese. „Egy szekrény, amire ráfordították a kulcsot, és bedobták a tengerbe” – mondta a szubszaharai Afrikáról Lengyel László. Ám a két legnagyobb hátrányról illetve veszélyről még nem volt szó. Az ember ötszázezer éve pusztítja természeti környezetét. Ám ez a rombolás az elmúlt 30-40 évben hihetetlenül felgyorsult. A gerinces állatok száma negyedével, a rovaroké harmadával csökken a bolygón az ezredforduló óta. A klímaváltozást nap mint nap érzékeljük. Az emberiség „kimeríthetetlen élelmiszer-tartalékának” hitt világtenger lassan a „végső szeméttárolóvá” válik. (Két, egyenként Franciaország nagyságú szemétszigetet sodortak össze a tengeráramlások. De kicsiben, ott a szemét mindenütt. A legkedveltebb tengerparti üdülőzónák is agyonszennyezettek). A globalizált kapitalizmus felfalja a természetet, a világot. Az információs-kommunikációs forradalom önmagában a politikai manipulációk, az összeesküvés-elméletek, a gyűlöletkeltés eszköze is. Úgy tűnik, legnagyobb kedvezményezettje a szélsőjobboldal. Csúcsteljesítménye, a mesterséges intelligencia pedig hatalmas pozitív potenciálja mellett elképesztő fenyegetés is. Nem is csak azért, mert totális diktatúrák eszköze lehet – amire már most riasztó példa Kína. Hanem akár az ember fölé kerekedhet, és ez már rég nem csak sci-fi írók elképzelése.
A fentiek alapján úgy vélem, sem általában globalizációpártinak, sem általában globalizációellenesnek nem érdemes lenni. (Habár utóbbi még mindig érthetőbb számomra). Konkrét jelenségeket, folyamatokat érdemes elutasítani, vagy harcolni ellenük.
