Igen, láttam, megvannak mind egy szálig, és csak ennyi érdekelt. Az első érzés ugyanis a megnyugvás volt, meg a második is, hiszen szerencsére létezik még 315 extrém sportoló, aki feláldozza a saját egzisztenciáját és a családjáét és a rokonaiét és az ismerőseiét azért, hogy Magyarország ne maradjon egy utolsó kis pöcs, aki egy nyalókáért bárkit képes bemószerolni vagy megszívatni a telepen. És még az sem veszi el a kedvüket, hogy valamelyik világraszóló géniusz a Németh- vagy a Bohár- vagy a Császár- vagy a Deák-házból ott dekkol holnaptól a háza előtt, és a szemetében turkál, hogy megtudja, a jelölt kinyomta-e rendesen a kaviárt a tubusból, vagy szelektíven gyűjti-e Marx agyonolvasott műveit, amikor végre megvette a hetvenharmadik kiadást. Mert komcsi mind nyilvánvalóan, ha ugyan nem szakállas liberális bácsi. Vagy néni.
Orbán Viktor, a magyar nemzet harmadik szeme, a Volga menti vátesz, a szittya szószaporító, a kárpáti küklopsz óta már ezt is tudjuk ugyanis. A maniac-magyarok örökös elnöke a legenda szerint kerek három másodpercet töltött a lista vizualizálásával, és közben még arra is volt ideje, hogy odafirkantson egy szíriuszi skiccet Kaminski Fanny Háda-topjára, és e huzamos elmélyülés után azonnal megvilágosodott.
„Déjà vu. Újra itt van a nagy csapat. Ugyanaz a baloldali gyülekezet, mint négy éve.” A fantaszta főni szerint „túl baloldaliak, túl brüsszeliek, és túl kockázatosak”. Hát, ha mindent ilyen kimódoltan, akkurátusan és alaposan döntött el az elmúlt 35 évben (de mégis kinek az őrült ötlete volt ennyi ideig kitartani őt?), akkor az sok mindent megmagyarázna. Vagyis, helyesbítünk legott: mindent megmagyarázna. Gondoljuk csak végig. Odaáll elénk Varga Mihály pénzügyminiszterként, kórház vagy stadion?, kiáltja az arcunkba, és elindítja a visszaszámlálást egy baromi nagy gombbal, 3, 2, 1… és halálra rémülünk, mert most jövünk a templomból, hát csoda, ha hülyeséget beszélünk? Vagy a Matolcsy. Megyünk a kampányfapadossal az Őszinte, Egyenes Beszéd a Mi Istenünk és Soha Nem Vetemednénk Arra, Hogy Elhallgattassuk Azokat, Akik Nem Értenek Egyet Velünk című nemzetközi konferenciára Dalnyegorszkba, és az MNB akkori elnöke keresztbe tesz egy kérdést: oktatásra menjen 500 milliárd, vagy mégis inkább szőnyegekre és dácsákra? Hát mit mondanánk ijedtünkben, miközben álmunkban éppen a Kisvárda–Diósgyőr esélyeit latolgattuk jól megérdemelten a Trollfoci-fórumon? Hát egy fia értelmes szó nem futna ki azon az okos szánkon, nemde? Hát neki se sok tudott negyedfél évtized alatt. Nem, nincs olyan univerzum, amiben arra szavaznék, hogy a süketelés maradjon a magyar nemzeti kánon netovábbja. Olyan sincs, amiben arra szavaznék, hogy Szijjártó Péter vigye sírba a magyar diplomáciát. És olyan sincs, amiben arra szavaznék, hogy Alice Weidel szélsőjobboldali „díszbuzi” legyen az Európai Lágerparancsnokság sorhajókapitánya, és olyan sincs, amiben meg akarom tudni, hogy mivé lehet fejleszteni a Keleti Nyitást. Mert pontosan tudom, hogy Orbánnal csakhamar minden ajtónyitás azzá válna Gávavencsellőtől Csikóstőttősig, Pördeföldétől Kemendollárig. Vlagyimir Vlagyimirovics elvtársnak csak egy dolog egyszerűbb és olcsóbb a háborús területszerzésnél, ha egyetlen puskalövés nélkül foglalja el a Kárpát-medencét. Mint rendesen.
A süketelést humorral oldja időnként Török Gábor politológus, aki úgy látja, hogy ennyi politikában nem járatos civil szakembert ráindítani a Fideszre „legalább annyira kockázatos, mintha csupa kipróbált, rutinos pártkatona kérné a szavazók támogatását: a többség érdemi politikai múlt nélküli embernek látszik, bár nyilván a kormánymédia hamar megtalálja majd az ő értelmezésükhöz fontos szálakat, kapcsolatokat”. Hát, először is: az általa oly kesztyűs kézzel bírált hatalom sokat tett azért, hogy minden valamirevaló magyarországi demokratikus párt eszköztelenné váljon a választási küzdelemben. Mi volnánk a legboldogabbak, ha a sokszínűségnek és az értékrendiségnek maradt volna még nyoma a közéletben, ha virágozhatna minden virág, és ismét koalíciós kényszer moderálná a sültparaszt, tenyeres-talpas belpolitizálást. De nem maradt. Török nyilván világosan látja ezt. És azt mondja, hogy ha felkapcsolnánk a villanyt, akkor dimenziókkal világosabb volna. Igen. Ez a cél, de ezt még a kipcsak sötétben kell megtenni sajnos, elbotorkálva valahogy az urnákig. A még megmaradt debilálló ellenzéki sokaságot csak egy tiszta és egyértelmű közös nevező képes elegendő arányban elvinni a választásig.
Az egyetlen kockázat az, hogy ezek a Tisza-jelöltek sajnos nem egy másik galaxisból érkeztek, így már legalább tizennyolc éve a világon vannak, és minden egyes nap hibázhattak. Mert senki sem hibátlan Orbán Viktoron és a Fidesz–KDNP katonáin kívül.
A jelöltek közül például néhányan biztosan átmentek a piroson, csaltak a kollokviumon, a hűtlenség, az irigység vagy a torkosság bűnébe estek. Sebaj. Színt kell vallani, elnézést kell kérni. Szokatlan ugyan, de tényleg úgy, mintha csak emberek volnának. Hiszek azok. Török dermesztő eufemizmusával szólván ugyan a kormánymédia hamar megtalálja majd az ő értelmezésükhöz fontos szálakat, kapcsolatokat (ergo vadászik rájuk minden erőforrással az utolsó pillanatig), de ez nem lesz meglepetés nyilván. A meglepetés az lett volna, ha Orbán köszöntötte volna a Tisza-jelölteket, mind a 315-öt név szerint, hiszen ők is az országért szeretnének tenni. És hát magyarok, az ég szerelmére, nem sok van belőlük. Nem kellene bántani őket. Egy olyan univerzumban, ahol a Fideszre szavaznék, nem tennének ilyet a minden halatommal felkent miniszterelnökök, és minden hájjal sem lennének megkenve, vagy mi.
De mindezt csak egy nem létező univerzumba kiabáltuk bele, minden másra ott van Yoda és a Mesterkard.
