Aleksandar Vučić szerb elnököt is azzal vádolják, hogy a boszniai háború idején részt vett az úgynevezett „emberszafarikon” – a szarajevói ostrom alatt zajló, pénzért szervezett „vadászatokon”, ahol külföldi civilek lőhettek boszniai lakosokra. A szerb államfő kategorikusan tagad, „undorító hazugságnak” nevezve a hatóságokhoz most eljutott állításokat. Az ügy azonban új lendületet kapott az olasz igazságszolgáltatás vizsgálataival, amelyek a harminc éve elhangzott katonai vallomások és titkosszolgálati jelentések alapján próbálják feltárni, kik szervezhették a hátborzongató „szafarik” logisztikáját, és kik vettek részt bennük vendégvadászként.
A boszniai Edin Subasić ma 62 éves, nyugdíjas, egykori irodalomtanár és újságíró – 1993-ban azonban a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadseregének (ARBiH) katonai hírszerzésénél dolgozott elemzőként. Három évtizeddel később az ő neve az egyik legkeresettebb a nemzetközi sajtóban: tanúvallomása kulcsfontosságú lehet annak tisztázásában, valóban léteztek-e az „emberszafarik”.
Az egész ügy minden elképzelést felülmúl: az olasz író és újságíró, Ezio Gavazzeni évek óta gyűjti a bizonyítékokat arról, hogy a szarajevói ostrom idején tehetős olasz civilek – és más országokból érkező „vendégek” – pénzért utazhattak a frontvonalra, hogy hétvégi „vadászat” keretében boszniai civilekre és katonákra lőhessenek.
Olasz nyomozók becslése szerint egy ilyen „csomagért” 80–100 ezer eurónak megfelelő összeget fizethettek; gyerekre lőni még ennél is drágább volt.
1993 végén a katonai hírszerzést vezető Mustafa Hajrulahović tábornok Subasicra bízta a hadifoglyok kihallgatási jegyzőkönyveinek elemzését. Ekkor akadt kezébe egy húsz év körüli szerb önkéntes vallomása, aki eltévedt a frontváros lakóövezetében, fosztogatni kezdett elhagyott házakban, majd átcsúszva az ARBiH által ellenőrzött területre fogságba esett.
„Elmondta, hogy busszal érkezett a frontra egy szerb csoporttal, és velük utazott egy másik társaság is: öt olasz férfi, drága vadászfelszereléssel és fegyverekkel” – meséli Subasić. A fogoly beszélt is egyikükkel, aki Milánóból jött, és nyíltan közölte vele: nem zsoldosok, akik pénzt kapnak a harcért, hanem vadászok, akik fizetnek a szerbeknek, hogy Szarajevóban emberekre lőhessenek. „Neki is akkora meglepetés volt, hogy azonnal említést tett róla. Én ekkor hallottam erről először.”
Az olaszok – a vallomás szerint – Pale városánál szálltak le a buszról, ahol szerb különleges egységek terepjárókkal várták őket. Subasic jelentést és elemzést készített az esetről, amelyet felettese a volt olasz katonai hírszerzés, a SISMI tisztjeinek továbbított, akik az ENSZ békefenntartó erejével (Unprofor) dolgoztak Boszniában. „Felszólítottuk őket, hogy ellenőrizzék az információt, és tegyenek lépéseket Olaszországban.”
A későbbi rekonstrukciók szerint a „vadászok” kombinált szállítást használtak: Olaszországból Magyarországra repültek, onnan szárazföldön Belgrádba mentek, majd busszal vagy helikopterrel Pale felé,
onnan pedig a szarajevói frontvonalra. A hivatalos tiltás ellenére sokszor humanitárius repüléseket használtak ki Szerbia irányába.
Subasić meggyőződése, hogy ilyen „szafari” csak rendkívül professzionális struktúrával volt megszervezhető. Az egész mögött a szerb biztonsági szolgálat emberei állhattak: a szállítástól a frontvonalra történő bejuttatásig olyan szintű koordinációt és titoktartást követelt az egész művelet, amelyre csak egy, Szerbiában és a boszniai szerbek körében is nagy hatalmú szolgálat lehetett képes.
A történet először szélesebb nyilvánossághoz a szlovén rendező, Miran Zupanič 2022-ben bemutatott Sarajevo Safari című dokumentumfilmje révén jutott el. A filmben nemcsak olasz, hanem orosz és amerikai állampolgárokról is szó esik, akik állítólag fizettek azért, hogy a boszniai főváros ostroma idején emberekre lőhessenek.
A filmet látva Benjamina Karić, aki gyerekként élte át a leginkább kitett Grbavica városrész ostromát, és 2021–2024 között Szarajevó polgármestere volt, „mély morális, emberi és hivatalos kötelességet” érzett a cselekvésre. Büntetőfeljelentést tett az ismeretlen tettesek ellen a boszniai főügyészségnél, annak háborús bűnökkel foglalkozó külön részlegén.
Később beadványát kiegészítette az ENSZ boszniai védelmi missziója, az egykroti UNPROFOR amerikai tisztje, John Jordan vallomásával, aki a háború alatt szarajevói tűzoltóként szolgált, és saját szemeivel látta a „vadászok” érkezését.
Az ő tanúvallomását a hágai Nemzetközi Törvényszék már korábban elfogadta bizonyítékként a szerb tábornokok, Svetozar Galić és Dragomir Milošević ellen. Karić ezt a dokumentumot is csatolta a feljelentéshez, amely azóta is a boszniai ügyészségen porosodik.
Subasić információit átadta Ezio Gavazzéninek, aki 17 oldalas feljelentést nyújtott be a milánói ügyészséghez. Az olasz hatóságok most ennek alapján indítottak nyomozást. Az olasz sajtó szerint a nyomozók már neveket és összegeket is látnak: a „csomagár” 80–100 ezer euró körül mozgott, gyerekekre lőni még ennél is magasabb tarifával járt.
Miközben Milánóban indult az eljárás, Olaszországban az ellenzéki Öt Csillag Mozgalom parlamenti kérdést intézett a kormányhoz: igaz-e, hogy a boszniai szolgálatok már 1993 végén jelezték a katonai hírszerzésnek, a SISMI-nek a „vadászkirándulásokat”, és hogy a szolgálat állítólag 1994 elejére „megállította” ezeket az akciókat? Ha igen, miért nem lett akkor büntetőeljárás, és hová tűntek az iratok?
Boszniában ezzel szemben feltűnő a tétlenség. Karić több sürgősségi kérelmet is benyújtott, hogy gyorsítsák a nyomozást, de mindeddig eredménytelenül. Subasić, noha kulcsfontosságú tanú lehetne, soha nem kapott idézést a boszniai ügyészségtől. Szerinte konkrét iratok vannak a SISMI archívumában és a boszniai katonai levéltárakban.
A szarajevói ostrom – 1992 és 1996 között – a modern történelem leghosszabb főváros-elleni blokádja volt.
A boszniai szerb csapatok rendszeresen lőttek mesterlövészekkel civil lakosokra, hogy rettegésben tartsák és demoralizálják a várost. A „mesterlövészek útja” néven elhíresült sugárutakon az emberek szó szerint életükkel játszottak, amikor átszaladtak az utca egyik oldaláról a másikra.
Ha beigazolódik, hogy mindezek tetejébe külföldi „vendégvadászok” is pénzért vettek részt ebben a cinikus terrorban, az a háborús bűnök egy eddig alig ismert, de annál sötétebb fejezetét tárja fel. Karić szerint éppen ezért fontos, hogy az ügyet ne csak a boszniai, hanem a nemzetközi igazságszolgáltatás is komolyan vegye: „Szilárdan hiszem, hogy végül igazságot szolgáltatnak. Ha nem hinnék ebben, bele se fogtam volna ebbe a harcba.”
Daytonra emlékezve: kétes évforduló
Harminc éve, 1995 novemberében írták alá a daytoni békemegállapodást, amely a modern európai diplomácia egyik legambivalensebb öröksége maradt. A szerződés véget vetett a boszniai háborúnak – Európa legsúlyosabb fegyveres konfliktusának a második világháború után –, de egyben bebetonozta azokat az etnikai törésvonalakat és politikai struktúrákat, amelyek azóta is bénítják Bosznia-Hercegovinát.
A siker első pillantásra vitathatatlan. Dayton megállította a vérontást, ami addig közel 100 ezer ember halálát és több mint kétmillió lakos elűzését okozta. A tervezők – élükön Richard Holbrooke amerikai diplomata – gyors tűzszünetet és fenntartható status quót akartak, és ezt elérték. Az ország területét két fő entitásra osztották (a Bosznia-hercegovinai Föderációra és a boszniai Szerb Köztársaságra), és létrehoztak egy összetett alkotmányos rendszert, amelyben minden döntéshez a három államalkotó nemzet – bosnyák, szerb, horvát – egyhangú vagy közel egyhangú jóváhagyása szükséges.
Csakhogy ez a struktúra azonnal a megosztottság konzerválásához vezetett. Dayton nem integrációt, hanem etnikai fagyasztást hozott létre: olyan mechanizmusokat, amelyekben a politikai elitnek nem érdeke az együttműködés, sőt épp a konfliktus fenntartása növeli a befolyását. Az entitások közti bizalmatlanság ma is mély, s a boszniai Szerb Köztársaság vezetése rendszeresen lebegteti az elszakadás lehetőségét. A kollektív államelnökség háromtagú rotációja, a 14 kormány és minisztériumi hálózat, a szavazási vétók és a bonyolult alkotmányos fékek bénító hatásúak: az ország intézményei lassúak, széttöredezettek, gyakran működésképtelenek.
A gazdasági fejlődés Boszniában elmaradt, a korrupció tartós, a fiatalok tömegesen hagyják el az országot. A nemzetközi közösségnek két-három évente újra kell avatkoznia, hogy megelőzze az összeomlást.
Mégsem lehet egyértelműen kudarcnak nevezni. Ha Dayton nem születik meg, a háború talán még évekig folytatódik. A kérdés inkább az, hogy a békemegállapodás – amely a fegyvernyugvás érdekében kompromisszumot kötött a hosszú távú demokratikus működőképességgel – meddig maradhat a Balkán békéjének alapja.
Harminc év után egyre világosabb: Dayton lezárta a háborút, de nem nyitott utat egy valódi állam felé. Bosznia ma is békében él, de még mindig nem békült meg.
