A péntek esti megnyitó után a Nagy Fuvaros utcai kocsma-galéria pincéjéből kilépve az ember első gondolata az, hogy ‘Jézusom, végre kapok levegőt’ – ugyanis a kiállításra bőven több ember érkezett mint négyzetméter – a második talán, hogy ‘most belém is szőttek egy kis vietnámi cérnaszálat’. Hiszen a PHOnó című tárlat, melyet a Holdtér közösség hozott a Susukába, minden látogatót belehúz egy olyan női és diaszpóra-történeti hálóba, amelyben nem lehet kívülállóként megmaradni.
Az aprócska tárlat azokról a nőkről szól, akiket sokáig próbáltak láthatatlanul tartani. Azokról az életekről, amelyekről többnyire csak a családi szájhagyomány őrzött valamit, és amelyekből a hivatalos történetírás magánügyet csinál. A tárlat címe, “PHOnó” két szó összefűződéséből (phǒ: fonal és phụ nữ: nő) ered. A női örökség fonalát jelöli: a vietnámi nők élettörténetein keresztül összeérő sorsokat.
Már a bevezető panelről kiderül, hogy ennek visszafejtése egy oknyomozás volt, megvilágítása pedig egyfajta újrafogalmazás. Kurátori döntés szerint a történetek nem művészeti alkotásokon keresztül szólnak hozzánk, hanem konkrét narratívákon és megelevenített vagy kiemelt családi képeken át, így a látvány kiegészítő jellegű marad a sokrétű szövegek mellett. Mégis valami önmagán már formájában is túlmutatót jelent az, ahogy a Holdtér belakta a kicsi pincét.
A négy falon társadalmi jelentést, és politikai-etikai kérdéseket feszegető visszaemlékezések és gondolatfolyamok lógnak érintve a háború, a migráció, és az önreprezentácó témakörét is. A túlélés, a közösségteremtés koncepcióit személyes emlékek animálják, melyek akárcsak a magyar történelemből ismert fonókban is elhangozhattak volna. – Lánya visszaemlékezéseiben Nhan mint bátor nő jelenik meg, aki fiatalon részt vett a forradalomban: hírvivőként úszta át a Chu folyót, majd később szülésznőként egész falvak asszonyain segített. Férje évekig távol volt, négy gyermeküket nevelte, gyakran költözködések, élelmiszerhiány és bombázások között. Egyszerre volt anya és apa – sőt a helyi gyerekek számára is ő tanította meg, hogyan kell túlélni – áll az egyik panelen. A kiállítás mégis igyekszik strukturális és közpolitikai értelmezéssel is súlyozni az egyéni történeteket.
Legerősebb rétege talán mégis az, ahogy a női élmény testiségét kiemeli és a maga nyersségében mutatja be. Olvasunk földalatti szülésről és arról, hogy a hajvágás Vietnámban régi lázadási forma volt a családi nyomással szemben. – Az 1930-as években Phuoc gyönyörű nő volt – hosszú, sűrű haja akkoriban a nőiség, a tisztaság jelképe volt. (...) Egy nap aztán levágta a haját – ezzel jelezte apjának, hogy inkább lemond mindenről, csak ne kényszerítsék házasságba. Ezután csatlakozott a katolikus szerzetesnői közösséghez, hogy zárdába vonuljon – olvassuk.
A migrációról képes úgy beszélni a kiállítás, hogy nem tekint el a vietnámi nők politikai és gazdasági szerepétől, mégis a vendégmunka folyamatának hátterét, éjszakáit és nappalait is bemutatja. Rávilágit a rendszerváltás utáni vietnámi kereskedői minta női alapjaira és a mindennapok nehézségein át szőtt hálóra is, mely megtartotta az idegen környezettel szemben álló csoportot. E közösség pillérei sok apró, gyakran kényszerből születő együttműködést jelentettek, amelyekből idővel például a Holdtér is összeállt.
Végpontként a „Generációs visszhang” panelhez érkezik a tárlat, ahol világossá válik, hogy a történetek nem elszigetelt női sorsok, hanem egy több évtizedes diaszpóramozgás alaprétegei. A tablókon a korábban megismert asszonyok unokái, lányai láthatók, akik már biztos alapról indulhatnak tovább annak meghatározására, mit jelent ma Magyarországon második generációs vietnámi nőnek lenni, kérdezni, alkotni, saját nyelvet és saját teret találni olyan örökséggel a talpuk alatt, melyben a gondoskodás, a kitartás és a némán elvégzett munka évtizedekig meghatározó volt. A múlt fonalát visszafejtve talán nem csak ők, de a látogatók is rálelhetnek a saját válaszukra.
Infó: PHOnó - a vietnámi női örökség fonalán. Susuka. Nyitva 2026. január 9-ig
