Talán tényleg van valami ünnep. Egy fiatal párt láttam, akik színes zászlókkal a kezükben, önfeledten kacarászva vonalnak el előttem. Persze ez még nem jelent semmit, de a sarkon, ahol befordultam az idősotthonhoz, egy hajléktalan fickó hajbókolva morgott valamit a boldogságról. Vagy erről a boldog napról. Nem tudom, nem figyeltem rá, rágyújtottam, és inkább Evelinre fókuszáltam. Kíváncsi voltam a madaraira.
Az idősotthon kétszintes épülete egy általános iskola és egy cipőmúzeum között helyezkedett el. Amikor itt jártam, mindig megmosolyogtatott a kontraszt, hogy az egyik oldalon folyamatos a nyüzsgés, gyerekek, szülők, tanárok járkálnak az iskola előtt, míg a múzeum komor falai környékén soha nem látni senkit. Mi a fenét jelenthet egyáltalán az, hogy cipőmúzeum? Ezen már sokszor gondolkoztam, de még nem vettem a fáradságot, hogy utánanézzek. Annyira azért nem mozgat a téma. Elnyomtam a cigimet az otthon előtti kukán, aztán beléptem.
Az előtérben a szokásos szag fogadott. Az öregek szaga, a menzás kaja szaga és klórszag. És ezek a szagok valahogy nem keverednek, nem állnak össze egyetlen bűzzé, jól elkülöníthetően terjengenek a levegőben. Mintha három helyen lennék egyszerre. Odaléptem a pulthoz, Szidi volt a recepciós, nálam pár évvel fiatalabb, magas, csontos lány. Jó napot, köszöntöttem mosolyogva, jöttem megnézni Evelin madarait. Jó napot, köszönt Szidi, és visszamosolyogott rám, éppen jókor, most ért véget az ebéd utáni pihenő. Tudom, feleltem, jobban ismerem az itteni napirendet, mint a sajátomat. Szidi nevetett, és a fejét csóválta. Ha már itt tartunk, mondtam, és közben valami értelmezhetetlen mozdulatot tettem a kezemmel, mintha legyeket sepernék félre az arcomból, nem tudja véletlenül, hogy van-e ma valamilyen ünnepnap, vagy ilyesmi? A lány arca megmerevedett, aztán egy szempillantással később újra felengedett, és úgy válaszolt. Ma tésztanap van, mondta, másról nem tudok. Oké, Szidi, mondtam, köszönöm. Akkor ez is egy olyan nap, mint a többi, nem igaz? Igen, bólogatott Szidi, viszont a hétvégén meglátogat minket egy bűvész. Egy bűvész? Hűha! Csak nehogy eltüntessen valakit, mondtam. Nem, ellenkezett Szidi, azt nem szabad, innen senki nem tűnhet el! Az teljesen szabályellenes lenne. Persze, bólintottam, tudom. Csak vicceltem. A lány vállat vont, és elvörösödött. Oké, csak úgy mondtam.
Evelin a nagymamám nővére, ebben az idősotthonban lakott. A nagymamámat már nem igazán ismertem, öt-hat éves voltam, amikor meghalt, de Evelin sokat törődött velem, gyakorlatilag ő lett a nagymamám. Soha nem ment férjhez, nem születtek gyerekei, rajtam kívül nem volt senkije. A család többi tagja nem tartotta vele a kapcsolatot, furának és ellenszenvesnek tartották, és ezért nem is hibáztatom őket, Evelin valóban elég különc és barátságtalan. Engem viszont mindig is kedvelt, és én is bírtam az öreglányt, régen sokat lógtunk nála a barátaimmal, amikor még volt saját lakása, és el tudta látni magát. Pár éve volt egy komoly balesete, fellökte őt egy rollerező vadbarom, csúnyán összetörte magát, hetekig mesterséges kómában tartották. Szerencsére túlélte, viszont ezután már nem volt a régi, belátta, hogy segítségre van szüksége, ezért önként bevonult az otthonba. Fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozott fiatalabb korában, de Evelinnek volt pénze. És kapcsolatai. Annak idején gyakran megfordultak nála ismert emberek, zenészek, színészek, írók, még politikusok is, sokukkal én is találkoztam, és mindig nagyon vidáman beszélgettek, közben ködös utalásokat tettek a régi időkre, de úgy, hogy nekem esélyem se legyen kisilabizálni, hogy vajon milyen kapcsolatban is állhattak valójában. A srácok mindig azzal húztak, hogy Evelin luxusprosti lehetett, és egy idő után kezdtem én is elhinni ezt a magyarázatot. Igazából nem is zavart. És akkor mi van? Jó élete volt, jól bánt velem, értelmes és erős asszony, kit érdekel, ha pénzért feküdt le tehetős emberekkel.
Evelin szobája az emeleten volt. Azt mondta, az a legjobb szoba ezen a zombitanyán. A többi öreget zombinak nevezte, nem igazán barátkozott velük. A személyisége semmit sem változott a baleset után. Kopogtam az ajtaján, de nem jött válasz. Ismét kopogtattam, vártam fél percet, aztán benyitottam. Evelin az ablak alatti íróasztalnál ült, teljesen belefeledkezett valamibe. El volt húzva a függöny, rásütött a nap, kicsi, törékeny testét narancsos árnyalattal vonta be. Olyan látványt nyújtott, mint egy reneszánsz festmény, pár másodpercig csak gyönyörködtem benne. Evelin, szólítottam meg végül. Szia, Evelin, én vagyok az. Evelin hátradőlt a székben, felsóhajtott, majd felemelte az egyik kezét, intett, hogy kerüljek beljebb. Becsuktam az ajtót, és leültem az ágya szélére, ami a szokásostól eltérően most szépen be volt vetve. Csak ekkor tűnt fel, hogy szokatlanul nagy a rend és a tisztaság a szobában. Evelin mindig is szétszórt volt, soha nem tartott rendet a lakásában, nem izgatta magát a takarítás miatt, és itt, az otthonban is sokszor találtam elég kupisnak a szobáját, annak ellenére, hogy a személyzet odafigyel ezekre a dolgokra. De most minden a helyén volt, nem hevertek levetett blúzok és szoknyák a padlón, nyitott könyvek az ágyon, melltartók az állólámpa búráján. Örülhettem volna ennek a pozitív változásnak, de engem inkább nyugtalanított. Szép a szobád, Evelin, mondtam, mikor pár perc után továbbra sem fordult felém, csak ült a székében, az ablak felé meredve. Te takarítottad ki? Rád szóltak? Vagy megcsinálták helyetted? Evelin? Evelin, jól vagy? Evelin ismét felsóhajtott, láttam, ahogy a vállai megemelkednek, aztán lesüllyednek. És megszólalt. Összerezzentem a hangjától. Nem ismertem rá, mintha nem az övé lett volna. Élettelen, monoton és kásás volt. Úgy éreztem, mintha egy régi felvételről szólna. Ne haragudj, hogy nem nyitottam ajtót, mondta, el vagyok foglalva a madaraimmal. Igen, Evelin, mondtam, azért jöttem. Te hívtál, hogy nézzem meg a madaraidat. Így igaz, válaszolta Evelin vontatott hangon, azt akarom, hogy megnézd a madaraimat. Oké, mondtam, és kínomban felnevettem, akkor mutasd meg. Megmutatnád a madaraidat, Evelin? Nem mozdult, háttal ült nekem, az ablakon keresztül a szemébe tűzött a nap. Rossz érzés fogott el, viszketni kezdett az orrom, megvakartam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és mire kinyitottam, Evelin a magasba tartotta a bal kezét, egy kék papírdarab volt benne. Ez az egyik madaram, mondta, nézd meg. Kinyújtottam a karom, elvettem a kis papírt. Evelin nem mozdult. Láttam, hogy ez egy nagyobb, színes lapból, elég sután kivágott figura. És valóban, ha nagyon akartam, akkor valamiféle madárnak tűnt, felismertem a szárnyait, a fejét és a törzsét, de leginkább egy elnagyolt denevérre hasonlított. Megfordítottam, és egy görbe vonalakkal írt nevet olvastam rajta. Szentirmai-Baksa Lóránd. Nem értettem. Már éppen meg akartam kérdezni Evelintől, hogy ez mégis micsoda, amikor hirtelen beugrott. Szentirmai-Baksa Lóránd, a grafikus! Találkoztam vele Evelin lakásán, vele is jóban volt. Valami olasz bort hozott, azzal ugratták egymást, mert Evelin csakis a francia borokat szerette. Igen, már emlékeztem. És a fickó tavaly kapta meg a Kossuth-díjat. Olvastam róla, és még említeni is akartam Evelinnek, de aztán elfelejtettem. Elmosolyodtam, és felnéztem Evelinre. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, felkészültem rá lelkileg, most mégis elérzékenyültem és elszomorodtam. Kilencvenkét éves, természetes, hogy szellemileg is kezd leépülni. Ezért beszél ilyen furán. De még van benne annyi, hogy összegyűjtse, összeírja a régi a barátait. Emlékezni akar rájuk, valamilyen formában meg akarja tartani a régi életét. Evelin, mondtam, és nyújtottam felé a kék papírmadarat, ez nagyon szép. Evelin meg sem fordult, csak kikapta a kezemből a kis fecnit. Ennek annyi, jelentette ki szenvtelen hangon, és a feje fölött kettétépte a madarat. Felálltam, és az asztalhoz léptem. Mit csinálsz, Evelin? Ezt nem. Az asztal fölé hajoltam, és megláttam a többi összetépett, felaprított színes fecnit, Evelin halott madarait. Miért, kérdeztem halkan. Miért csinálod ezt? Evelin végre rám nézett. Üres volt a tekintete, arca holtsápadt és csontsovány. Visszaadom, suttogta. Visszaadok mindent ezeknek a barmoknak.
Hazafelé tömve volt a busz, egy öltönyös, kecskeszakállas férfi a karomba kapaszkodva utazott, és egy cseppet sem zavartatta magát emiatt. Egy fiatal lány hatalmasat tüsszentett, az öltönyös fickó megijedt, erősebben markolta a felkaromat, körmei a húsomba vájtak. Elnézését, motyogta halkan, de továbbra sem engedett el. Lehet, hogy számára ez a természetes, másokba kapaszkodva utazni. Nem szóltam semmit, rezzenéstelen arccal bámultam az előttem álló idős néni halványlila hajkoronáját.
