Ross Károly: Ami itt maradt

Ahogy az öreg hosszú, madárkaromban végződő ujjai belemélyedtek a karjába, miközben besegítette az első ülésre, majdnem felszisszent fájdalmában – mintha akáctüske fúródott volna a bőrébe. Amikor meg a lábát emelte át a küszöbön, a vállán érezte ugyanezt. Az kapaszkodik ennyire, aki nem bízik a támaszában, csak erre tudott gondolni, és egy kicsit elszégyellte magát.
– Jó lesz így? Kényelmes? – kérdezte.
– Megjárja. Induljunk.
Úgy volt, hogy nem is ő viszi a vizsgálatra. Sőt, úgy volt, hogy haza sem jön, mert ma lett volna az utolsó szigorlata, de a prof lebetegedett, a vizsgát áttették. Akkor ráérsz, fuvarozd be a nagyapádat a rendelésre, mondta az apja, és a kezébe nyomta a kocsi kulcsait.
Elindultak. A hajnali köd még nem szállt fel, öt méterre sem lehetett ellátni. A templomsaroknál befordulva a tehéncsordába ütköztek.
– Ne már! Itt még van csorda? – kiáltott fel a fiú.
– Miért ne lenne? Csorda nélkül a falu… – mondta az öreg, de nem fejezte be. Felhörgött, a szája elé kapta a tenyerét, s valamit beleköpött. A fiú elfordította a fejét.
Átevickéltek, a fiú most az elhullajtott tehénlepényeket kerülgette. Mikor később újból oldalra nézett, mintha egy leszíjazott nagy madarat látott volna maga mellett, aminek rögzítetlen tagjai élettelenül dőlnek előre. Egy szóval nem mondták neki, hogy ilyen rossz állapotban van a papa, megijedt, hogy a kórházig akár meg is halhat. És akkor mit csináljon? Ilyenkor is jó a 112?
Nem akart oszlani a köd, falun kívül még rosszabb volt. Olyan régen járt errefelé, hogy csak nagyjából emlékezett, hol kanyarodik az út, hol szűkül, mikor keresztezi a vasúti síneket. Hogy jön-e szembe valami, azt meg egyáltalán nem látta.
– Szóval tanár leszel – szólalt meg az öreg.
– Az is lehetek. Lehetek más is.
– Az Ulrich igazgató úr az jó tanár volt. Szigorú, de igazságos. Manapság nincsenek ilyenek.
– Nem a szigorúság számít.
– De mennyire, hogy az. Meg sem mertünk pisszenni az óráján. Ha meg valakinek nem volt leckéje, elő a pálcát. Öt körmös volt a legkevesebb. A tíz az már fájni is tudott.
– Ma már nem verekszünk, papa.
– Tudom. Mit csináltok ma, ami az én időmben szokás volt? Semmit. Ettől ilyen kerge a világ.
A fiú nagyot sóhajtott. Nem elég a köd, most még ez is. Tízéves koráig sokat volt együtt a nagyapjával, sok mindent tanult is tőle, aztán egyszerre mintha elvágták volna. Nem emlékezett, mi történt, lehet, hogy az öreg bolondult meg, lehet, hogy ő vált le róla, mert állandóan fogni akarta a kezét és azt nem szerette. Már akkor is ilyen vékony, csontos ujjai voltak, belevájtak a húsába, és fájt.
– Kislány?
– Tessék?
– Udvarolsz valakinek?
– Ja, hát, igen.
– Magunkfajta?
– Hogyhogy magunkfajta?
– Hát szóval falusi?
– Nem. Budapesti.
Az öreg elfordította a fejét, nem szólt többet.
Valamennyire oszlott a köd, de harmincnál többel most sem lehetett menni. A fiú meg sem kérdezte az apjától, mire kell beérniük, van-e időpont.
– Itt állj meg! – hallotta megint a hörgő hangot.
– Miért? Miért álljak meg? Még nem értünk oda.
– Tudom jól, hogy nem. De ki akarok egy percre szállni.
– Itt? Most?
– Igen, itt. Meg akarok nézni valamit.
– De hát az orrunkig sem látunk, akkora köd van.
– Azt, amit meg akarok nézni, ködben is látom.
Egy földút bejárata bontakozott ki előttük, a fiú lekormányozta az autót. Talán pisilnie kell, gondolta, csak nem akarja mondani.
Mire megkerülte a kocsit, hogy segítsen neki kiszállni, az öreg már nem volt sehol – hogy hogy csinálta, rejtély volt. Belefutott a ködbe, ő meg utána.
Hamar megtalálta. Ott botladozott előtte, agyonhasznált barna zakójában, fekete kalapjában úgy nézett ki, mint egy szökésben lévő madárijesztő. Egy pillanatra arra gondolt, itt nemcsak testi, idegi bajok is vannak. Magya­rán, az öreg megháborodott. Ugyanakkor meg olyan fürkész tekintettel kereste azt a valamit, ami után elindult, fizikai állapotához képest olyan határozott mozdulatokkal, hogy visszaszívta a gondolatot. Inkább tűnt megszállottnak, mint őrültnek, bár nem is tudta hirtelen, a kettő között van-e különbség.
– Ötven éve nem jártam itt, akkor is megtalálom – hörögte az öreg.
– Mit? Mit találsz meg?
Az öreg nem válaszolt, csak tört előre. Cipőjükre sár és vadvirágok pora tapadt. A fiú megijedt, hogy a végén erőszakkal kell majd visszacipelnie az autóhoz.
A kis erdő szélén, ahova az út vezetett, nyoma sem volt a ködnek, olyan hirtelen lett vége, mintha elvágták volna. Az öreg tett még néhány lépést, majd megállt.
– Tudod, mi ez, fiam? – kérdezte, hátra sem fordulva.
– Nem.
– Mert nem is éltél még akkor. Az apád sem. Ez volt az első tulajdonom. Ez a kis erdő. Az első igazi tulajdonom. Az apám nekem adta, amikor még tízéves sem voltam.
– Ezt az erdőt?
– Ezt. De akkor még gyümölcsös volt, csak azóta elvadult. Almafák, szilvafák voltak benne. Meg körte is.
– Itt? A világ végén?
– Nem a világ vége ez, nekem meg éppenséggel a világ közepe volt.
A fiú elképzelte ezt az aljnövényzettel telenőtt, kérgüket vesztett, töredezett ágú fákból álló dzsumbujt mint a világ közepét. Soha nem fordult át a fejében háromnegyed évszázad történelmi távlat olyan érzékletesen, mint most.
– És mi lett vele?
– Elvették. Államosították. Az összes földet itt, amit csak látsz.
– Hogy élted túl?
– Sok mindent túléltem, ezt is.
– Csak a betegségedet nem fogod, ha sokat ácsorgunk itt.
– Ugyan, baromság!
És már el is indult, valami vadcsapáson, az erdő belseje felé. A fiú tehetetlenségében mozdulni sem tudott, csak nézett utána. Arra gondolt, az öreg eljött meghalni az erdejébe, és ehhez most neki kell asszisztálnia.
De aztán mégis követte, nem bírt felülemelkedni az öreg megszállottságán. Egy nyolcvanon jóval túl járó, beteg embertől azt sem várta volna, hogy becaplasson erre az isten háta mögötti területre, nemhogy egy átláthatatlan dzsungelbe vesse magát. A legendákat, amiket ezekről a halhatatlan öregekről zengenek, ő sosem hitte el, öregapját is csak egy kocsmázó, a gyerekeit kihasználó, a családi vagyon utolsó darabjához is csökönyösen ragaszkodó teherként látta, mert annak látták a szülei is, és nekik hitt, nem saját magának. Ezt az öregapját azonban, aki ott csörtetett előtte az arcába vágódó ágak, bokára tekeredő indák, keresztbe álló, kifordult fatörzsek között, egyáltalán nem ismerte. Mikor adott ő ekkora energiát bármibe is? Erre a nyomorult szigorlatra sem bírt felkészülni rendesen, és kimondhatatlanul örült, mikor megtudta, hogy elhalasztják.
De azért aggódott: mit akarhat ez a vén bolond odabent? Meg akarja nézni, minden fája megvan-e? Vagy valamit keres? Elrejtett valamit, ami most eszébe jutott? Vagy csak kitört rajta az eufória, amit akkoriban érzett? Valamit tennie kellene, de teljesen tehetetlennek érezte magát. A rendelést most már biztosan lekésik, de nem is emiatt aggódott. Hanem hogy ép állapotban haza tudja-e vinni innen az öreget. Az apja biztosan leszidja, amiért hagyta magát bolonddá tenni. Mert ezt fogja mondani neki, erre előre felkészülhet. Egy kölyök, akit csak úgy bolonddá lehet tenni, ennyinek tartja még ma is.
Az öreg egy elkorhadt karókból, husángokból, ágnyesedékekből álló halom mellett állt, és meredten nézte azt, ami talán egy valamikori erdei kunyhó maradványa lehetett. Meg sem próbált lehajolni, elmozdítani bármit is, csak nézte sokáig, szeme kitágult, tekintete kifényesedett, arcát valami gyerekes öröm járta át, s a fiú azon sem lepődött volna meg, ha egyszerre csak halotti táncra perdül egykori tulajdona felett.
De nem perdült táncra, helyette megrázkódott, mint akit hatalmába kerített a láz, a gyengeség, hátulról látta, amint a felsőteste megremeg.
Aztán megfordult, összehúzta magán a kabátot, megigazította a kalapját.
– Mehetünk – szólt oda a fiúnak, s elindult vissza az ösvényen.
A fiú a telefonjára nézett, csak úgy megszokásból, és azt látta, hogy még kilenc óra sincs. Ami azt jelenti, hogy még biztosan be tudja vinni a rendelésre. Akár van időpontjuk, akár nincs. Az idő különben sem számít semmit. Egyáltalán semmit.