A nyugati demokráciák politikai térképét az elmúlt évtizedben elsősorban a szélsőjobb térnyerése jellemezte. A migrációs narratíva, az identitáspolitika és a kulturális harcok dominálták a közbeszédet. 2025 őszén azonban meglepő fordulat következett be: baloldali és progresszív pártok, politikusok győztek New Yorkban, Hollandiában és Írországban – mindhárom esetben egyetlen közös üzenettel: a lakhatási válság megoldását ígérték.
Zohran Mamdani november elején New York polgármestere lett azzal az ígérettel, hogy befagyasztja az ellenőrzött lakások bérleti díját egy olyan városban, ahol a 2000 dolláros (1800 eurós) havi albérletárak ideje már rég lejárt, és ahol még a jó keresetű családok számára is gondot jelent annak kifizetése. Kevesebb mint egy héttel korábban Rob Jetten mérsékelt baloldali-liberális pártja, a D66 győzött Hollandiában, miközben Geert Wilders szélsőjobboldali formációja vereséget szenvedett. Rob Jetten kampányának szlogenje így hangzott: „Ebben az országban minden disznónak van tető a feje fölött, de egy diák vagy fiatal még egy takarítószekrényt sem tud fizetni”. Catherine Connolly pedig 63 százalékos támogatással nyerte el az ír elnöki tisztséget, különösen a fiatalok körében aratva sikert, akik számára a dublini lakbérek már elérhetetlenek.
Az Eurostat és a Housing Europe Observatory legfriss adatai szerint
az európaiak egyharmadát sújtja valamilyen formában a lakhatási válság.
2010 óta az EU-ban az ingatlanárak átlagosan 55 százalékkal emelkedtek, a bérleti díjak pedig 27 százalékkal nőttek. 2025 első negyedévében Európa 59 nagyvárosából 48-ban tovább emelkedtek a bérleti díjak: az átlagár négyzetméterenként 20,02 euró lett, ami 2,4 százalékos növekedést jelent a 2024-es harmadik negyedévhez képest.
A legdrágább bérleti piac jelenleg Dublinban található (40 euró/négyzetméter), amit London (39,30 euró/négyzetméter) és Genf (34,50 euró/négyzetméter) követ. Németországban a bérlők csaknem egyharmada tart attól, hogy nem tudja kifizetni a lakbért, miközben a túlzsúfolt lakásokban élők aránya 18,4 százalékra nőtt: ez az arány tíz évvel ezelőtt még csak 11,5 százalék volt. Belgiumban, Spanyolországban és Írországban a bérlők 7-9 százalékponttal nagyobb arányban szembesülnek lakhatási költségtúlterheléssel, mint korábban.
Az európai nagyvárosok polgármestereinek 39 százaléka már kimondta: városukban a lakhatási költségek megfizethetetlenek. A legfrissebb Eurobarométer szerint a városi lakosok 51 százaléka tekinti a megfizethető lakhatás hiányát azonnali és sürgős problémának – ez közel 20 százalékponttal több, mint amennyien a munkanélküliséget vagy a közszolgáltatások minőségét említik első helyen.
A lakhatás ma a legerősebb politikai és társadalmi kérdés, mind Európában, mind az egész nyugati világban – fogalmazott Balakrishnan Rajagopal, az ENSZ lakhatási jogokkal foglalkozó különmegbízottja. A válság ugyanis egy mélyebb strukturális problémát tükröz:
a dolgozó osztály számára elérhetetlen lett az a lakhatási szint, amelyet szüleik nemzedéke még természetesnek tekintett, miközben a jómódú társadalmi csoportok érintetlennek tűnnek,
és a kormányok tehetetlennek bizonyulnak.
Egy széles körű megélhetési válságról beszélünk, amelynek a lakhatás lehet a legfontosabb része – vélekedik Ben Ansell, az Oxfordi Egyetem demokratikus intézményekkel foglalkozó professzora. Emberek millióinak az a tapasztalata, hogy képtelenek elérni azt az életszínvonalat, amit szüleik az ő korukban élveztek, még akkor is, ha ma többet keresnek.
A szélsőjobb eddig sikeresen használta ki a lakhatási válságot azzal, hogy közvetlen vonalat húzott a megfizethető lakások hiánya és a migráció között. Marine Le Pen Franciaországban, az AfD Németországban, Giorgia Meloni Olaszországban, a Vox Spanyolországban – mindannyian ezt a narratívát használták. Azonban a legutóbbi választások azt mutatják, hogy a progresszív és baloldali pártok elkezdtek közvetlenebbül és hatékonyabban foglalkozni a mindennapi életminőséget érintő alapvető kérdésekkel.
Tovább mélyül a válság, csaknem 2,9 millió ember lakhatási szegénységben él MagyarországonHollandia esete különösen tanulságos. Geert Wilders 2023-ban azzal győzött, hogy közvetlen összefüggést állított fel a lakhatási válság és a migráció között, ám két évvel később a választók hátat fordítottak neki. Ennek részben az az oka, hogy Wilders populista narratívájával szemben Rob Jetten D66 pártja konkrét megoldásokat vázolt fel: új városok építését, amelyek közül a legnagyobb, az Amszterdam és Almere közötti területre tervezett IJstad, ahol 60 ezer lakást építenek 126 ezer ember számára, vasúti összeköttetéssel az ország főbb központjaihoz.
Az emberek sok nyugati országban ébrednek rá a szélsőjobboldali pártok hamis propagandájára – mondta Rajagopal. Az ENSZ-különmegbízott szerint a D66 győzelme és Mamdani New York-i sikere egy új politizálási forma kezdete, amely a lakhatás megfizethetőségét és más jogokat állítja a középpontba. Amszterdam már most is tiltja a spekulatív céllal vásárolt lakásokat, Bécs pedig hatalmas állami lakásállományával évtizedek óta példát mutat.
Győztek a szociálliberálisok Hollandiában, az ország valaha volt legfiatalabb miniszterelnöke irányíthatja az EU ötödik legnagyobb gazdaságátBen Ansell professzor ugyanakkor figyelmeztet, a probléma az, hogy ezek az üzenetek a fiatalok csak egy részét érik el, azokat, akik nagy városokban vagy azok közelében élnek. Ezért népszerű a Sinn Féin Dublinban vagy Mamdani New Yorkban. Ráadásul sokan közülük szintén tulajdonosok akarnak lenni, és amikor azzá válnak, attitűdjük megváltozik, és inkább védeni akarják az ingatlanárakat. Szóval ezt a koalíciót nehéz egyben tartani.
Ez a baloldal előtt álló stratégiai kérdés magva: képes-e tartós koalíciót építeni a bérlők (főként fiatalok), a törlesztőrészletekkel küzdő fiatal tulajdonosok, valamint a közösségi lakásokban élők között. Vagy a lakástulajdonlás pillanatában elveszíti szavazóit?
A lakhatási válság nem gazdasági, hanem politikai kérdéssé vált. A Social Europe tanulmánya szerint a megfizethető lakások hozták létre a második világháború utáni társadalmi szerződést – a hiányuk ma politikai szélsőségességet szít. Az európai demokrácia alapjai forognak kockán: az ENSZ egyik jelentése szerint a lakhatási válság növekvő egyenlőtlenséghez, társadalmi kirekesztéshez és a közintézményekbe vetett bizalom zuhanásához vezet.
A baloldal számára a kérdés nem az, hogy van-e lehetősége politikai tőkét kovácsolni a lakhatási témából, hanem hogy él-e vele.
Nem mindenhol hallják meg az üzenetet
A lakhatási válság politikai potenciálja különösen nagy azokban az országokban, ahol a fiatal generációk teljesen kiszorulnak a lakáspiacról. Jacob Nyrup, az oslói egyetemi professzor szerint "a szélsőjobb eddig tudta a lakhatási válság miatti frusztrációt választási előnnyé alakítani, de most néhány progresszív és baloldali párt kezd közvetlenebbül foglalkozni ezekkel a kihívásokkal".
Németország: A túlzsúfolt lakások arányának drasztikus emelkedése (18,4 százalék), a bérlők egyharmadának félelme a fizetésképtelenségtől, és a lakásbérek 4,9 százalékpontos növekedése elvileg terepet biztosíthatna a SPD és a Zöldek számára, hogy alternatívát kínáljanak az AfD xenofób üzeneteivel szemben. A berlini és müncheni lakáspiac már most is politikai feszültségforrás. Ugyanakkor a kettő közül egyik párt sem tudott ebből politikai tőkét kovácsolni, aminek több oka van. Ezzel szemben a Baloldal párt még tovább növelheti támogatóinak számát: a radikális baloldali alakulat mintha jobban megértette volna az üzenetet, jobban meg tudja szólítani a fiatalokat.
Spanyolország: A nagyvárosokban – Madridban, Barcelonában, Valenciában – a baloldali formációk (például Sumar, regionális pártok) már eddig is a lakhatási válság megoldását helyezik előtérbe, eddig nem túl sok sikerrel. Bár azt remélik, hogy a New York-i vagy hollandiai pozitív példa új lendületet adhat neki, legalább a fiatal szavazók körében, egyelőre azonban Spanyolországban inkább a szélsőjobboldali Vox előretörése figyelhető meg.
Belgium: A bérlők lakhatási költségei az egyik legnagyobb arányban a németalföldi államban emelkedtek az elmúlt években az EU államai közül. Ez Brüsszelben és Antwerpenben a progresszív pártok számára kitörési pont lehet.
Írország: Dublin már most is Európa legdrágább bérleti piaca (40 euró/négyzetméter), a Numbeo index szerint 39,0-es értékkel. Catherine Connolly elnöki győzelme egyértelműen jelzi: a fiatalok körében a lakhatási kérdés felülírja a hagyományos politikai törésvonalakat.
Franciaország: Bár a Numbeo szerint a bérleti index „csak” 19,4, Párizsban és a nagyvárosokban a helyzet kritikus. A baloldal számára ez lehet az eszköz, amivel Marine Le Pen bevándorlás-központú üzenetével szemben mobilizálhatnak a pártok. Más kérdés, hogy inkább a baloldali tömb szétszakadásának lehetünk tanúi és egyelőre nem látni azt, hogy akár a baloldali, akár a centrista pártok meg tudnák szólítani a fiatalokat.
Ausztrália: A 2025 májusában megtartott választáson a Labor és a liberális nemzeti tömb között a lakáspolitika lett a fő csatatér. A Labor Help to Buy programja is segíthetett a pártnak abban, hogy megnyerte a voksolást.
Portugália: ahol a helyiek már nem élhetnek a saját városaikban
Portugália az elmúlt évek egyik legdrámaibb lakhatási átalakulását élte át. Lisszabon és Porto gyakorlatilag kiszorította saját fiataljait az Airbnb-robbanás, a digitális nomádok beáramlása és az aranyvízumok miatt. Lisszabonban az eltelt négy év alatt 38, Portóban 32, míg Algarvéban is több településen 40 százalék fölött emelkedett a bérleti díj. 2023 és 2025 között több mint 10 000 portugál fiatal költözött ki a fővárosból, miközben az albérletek átlagára sok helyen meghaladja a helyiek mediánjövedelmének 60 százalékát. A portugál kormány már korábban is próbálkozott: korlátozták az Airbnb-t, aranyvízumokat vontak vissza, 900 millió eurós állami lakásprogramot indítottak. Ezek azonban eddig csak részben enyhítették a válságot.
