Takács Anita soha nem fogja elfelejteni azt a júniusi napot, amikor két egyenruhás csöngetett a lakásuk ajtaján. Éppen vacsorát főzött, egyik kezében egy karalábé, a másikban egy kés – de végül nem ő hasította ketté a zöldséget, hanem a csengő hangja az életét. Mintha hirtelen megfagyott volna körülötte a levegő, torkában keserű epeízzel, robotpilótára kapcsolva öltözött, hívta a taxit, sietett a Honvéd kórházba a férjéhez, Mátyás Szabolcshoz, aki futás közben lett rosszul – de akkor már tudta, érezte, hogy a férfi soha nem fog magához térni.
Anita meglepően fegyelmezetten mesél az életükről, bár néha elcsuklik a hangja. 35 évvel ezelőtt ismerkedtek meg, még nagyon fiatalon, egy strandon, de akkor végül nem lett köztük komoly kapcsolat, mert Anita menyasszony volt. Mondják, akiket egymásnak rendelt a sors, úgyis egymásra találnak, velük pontosan ez történt. Kilenc évvel később Szabolcs a Kaáli Intézetben dolgozott biológusként, Anita munkahelye pedig a lombikbébiközpontokat látta el különféle eszközökkel, labortechnikával. Amikor Anita körbetelefonálta az összes vevőt, hogy tőle tudnak rendelni, Szabolcs vette fel a telefont. Akkor már mindketten elváltak, Anita egy ötéves kisfiú édesanyja volt, de nem haboztak: a találkozásuk után egy hónappal összeköltöztek, és pár évvel később megszületett a közös fiuk is.
„Hihetetlen figura volt – idézi fel férje emlékét. – Mindent 100 százalékosan csinált, az összes tevékenységében benne égett a tűz. 14 évesen rátalált a gitározásra, és ez lett a hobbija. Tudta, hogy nem ebből fog megélni, látta, hogy kilóg a zenészek közül, nem volt tetoválása, nem ivott, nem dohányzott, viszont professzionálisan játszott. Ez volt a mázlija, hogy a zene meg tudott maradni hobbinak és szerelemnek.”
A másik ilyen nagy szerelem és hobbi a futás volt Szabolcs életében, rendszeresen rótta a kilométereket a Rákos-patak partján Zuglóban. „Érdekes, mintha tudtam volna előre, hogy egyszer baj lesz… Amikor külföldön voltunk, ott is mindig elment futni, persze soha nem volt nála semmilyen irat, én meg ilyenkor egy cédulát csúsztattam a zsebébe a telefonszámommal, hogy ha történne valami, megtaláljanak. Olyan is előfordult, hogy már azt éreztem, haza kellett volna érnie, elindultam elé a patakpartra, ő meg jött szembe, mint egy kölyök vizsla, hogy mi van, miért aggódsz, hát itt vagyok. De aznap nem kapcsolt be ez, és amúgy is hiába mentem volna…”
Előző nap, pénteken még állt a színpadon, az együttesével zenélt, majd június 14-én megünnepelték a nagyfiú 30. születésnapját, majd Szabolcs elment futni. Bár korábban semmi jel nem utalt arra, hogy beteg, hirtelen megállt a szíve.
Még oda tudott szólni valakinek, hogy rosszul van, így elkapták zuhanás közben, és azonnal megkezdték az újraélesztését, amit a nagyon gyorsan kiérkező mentők is folytattak, de az eszméletét nem nyerte vissza. Június 18-án kimondták a kórházban, hogy agyhalott, és lekapcsolták a gépekről.
Azonban a férfi, aki egész életében másoknak segített, 30 éves munkássága során több tízezer kisbaba megszületését tette lehetővé, még a halálában is hű maradt önmagához: a szerveivel emberi életeket mentett meg. „Egy angyal volt az orvosa, aki kísérte őt, nem tudom, mi lett volna, ha más habitusú emberrel találkozunk. Odaadta a prospektust a szervdonációról, de mondtam neki, hogy minket nem kell meggyőzni, egy percig sem gondolkoztunk. Akkor még hagytak egy kicsit, hogy elbúcsúzzunk tőle, de én igazából már szombaton mondtam a fiamnak, hogy apa meg fog halni. Olyan volt az egész, mint egy rémálom, csak nem volt belőle felébredés.” Anita azért volt ennyire magabiztos, hogy mit szeretne a férje, mert korábban beszélgettek a témáról. „Néztünk egy kórházas sorozatot, az egyik epizódban egy fiatal doktornő halt meg autóbalesetben. Én mondtam Szabinak, hogy ha velem történne ilyen, eszébe ne jusson gondolkodni, ajánlja fel a szerveimet. Akkor mondta ő is, hogy tulajdonképpen mi más dolgunk volna már akkor a szerveinkkel, mint valaki másnak segíteni.”
Anita arról is mesélt, hogy a gyásznak a jól ismert öt után – tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás –
tulajdonképpen van egy hatodik szakasza: amikor az értelmét keresed a halálnak.
Ez volt az ő esetükben a szervadományozás. „Ezért is kerestem meg a Transzplantációs Alapítványt, akik minden évben szerveznek egy emlékhetet, amelynek a záróeseménye egy közös séta a Városligetben. Ez egy katartikus élmény volt számomra és a nagyfiam számára is, ott ültek a lépcsőn fiatalok, a telefonjukat nézték, valamelyik focimeccs volt aznap, és ő odament megkérdezni tőlük, ők miért vannak itt. Az egyik mondta, hogy vesét kapott, a másik májat, de nem látszott rajtuk semmi, ugyanolyanok voltak, mint a többi fiatal. Érdemes tudni, hogy a recipiensekben gyakran nagy a lelkiismeret-furdalás, mert valakinek meg kellett halnia azért, hogy ő élhessen. Ez pedig sokszor a beültetett szervre sem hat jól, pszichoszomatikus módon lazán meg tudod állítani a vesét sőt a szívet is. Ezen a ligeti sétán ezért vállaltam, hogy beszélek nekik arról: a mai napig így döntenék. Szabi három ember életét mentette meg közvetlenül a veséivel és a májával, de a hasnyálmirigye is tovább él valakinek a testében, megváltoztatva az életminőségét, ráadásul az egyik szerv külföldre került, mivel nyolc országgal állunk kapcsolatban, adunk és kapunk átültetésre váró szerveket. Ez a koordináció gyönyörűen megy. Csak azt nem tudhatjuk meg, hogy ki kapta meg a szerveket. Pedig lehetne egy mentor, aki felvenné a kapcsolatot a donor családjával, meg a recipiensével, és ha mind a ketten szeretnék, akkor megismerhetnék egymást. Így most nem találkozhatok velük, nem is tudhatom, kik ők. Mint ahogy ők sem ismerhetnek meg engem. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy vannak. Nem azért, mert azt gondolom, hogy a férjem tovább él bennük, nem, nem gondolom ezt. Tudom, hogy ő meghalt.”
Feltételezett beleegyezés
Magyarországon a vonatkozó jogszabályok értelmében agyhalál megállapítása után akkor történhet szervkivétel, ha az elhunyt életében nem tett ez ellen tiltakozó nyilatkozatot. Tiltakozó nyilatkozatot cselekvőképes személy közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban tehet. Amennyiben az elhunyt kiskorú volt, és tiltakozó nyilatkozat nem lelhető fel, a szerveltávolítás csak akkor kezdhető meg, ha ahhoz a törvényes képviselője írásban hozzájárult.
Szabolcs emlékét azonban nemcsak a négy megmentett élet őrzi, hanem egy kínai selyemmirtusz is, amit Anita októberben ültetett el a Dunamenti REK Istenhegyi Intézet kertjében. Nem véletlenül választotta ezt a fát, mint mondja: „hozzá nem illett volna egy tölgy vagy egy fenyő, ő ilyen színes, szabad lélek volt. Hiszek abban, hogy fogunk még találkozni. Egy olyan ember, aki ennyire tevékeny, segítő volt, az nem tűnhet el csak úgy! A hátralévő életemben táplálni akarom az ő energiáját és örömét. Azt üzenem mindenkinek, hogy éljen! Hálát és szeretetet érezzen, ne a fájdalmat.”
