A múlt század hetvenes éveinek közepén, második felében az Eterna lemezkiadó nyolc lemezt dobott piacra, amelyeken Arthur Rubinstein Chopin darabokat játszik. Ezek a használt dolgokkal foglalkozó internetes oldalakon ma is fellelhetők. Természetesen licenc kiadásokról van szó, a felvételek tizenegy néhány évvel azelőtt készültek Amerikában, és eredetileg az RCA jelentette meg őket. A lemezeket annak idején az NDK kultúrcentrum ajándékboltjában is kapni lehetett, egyet közülük meg is találtam a polcomon. Az hogy az NDK-ban, ahol igencsak megszűrték, milyen kulturális termék kerülhet be nyugatról, ilyen mennyiségben kapott megjelenési lehetőséget a lengyel születésű, akkor már évtizedek óta Amerikában élő Rubinstein, jól mutatja reputációját, amit zongoraművészként - és mint a példa is mutatja - főleg Chopin-játékosként elért.
Az interneten jónéhány - persze teljesen egyéni ízlés szerinti - rangsorlást találhatunk a múlt századi zongoraművészekről, ezekben Rubinstein rendre az elsők között végez. Némi vita arról azért folyik, hogy ő volt-e a nagyobb vagy Horowitz. Nálunk akkoriban - már csak azért is, mert nyugati, amerikai zeneművészek ritkán látogathattak hozzánk - inkább Szvjatoszlav Richter számított, legalább annyira megérdemelten, mint amerikai társai - a zongoristák mondhatni nem is egyik legelismertebbjének, hanem legnagyobbjának, és ő szinte minden évben járt nálunk, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évtizedekben.
Ez azért is érdekes, mert róla több könyvet is találhatunk magyarul, Arthur Rubinstein viszont - akárcsak Horowitz - minden nagysága ellenére viszont tényleg elérhetetlen figurája maradt a nemzetközi zenei életnek. És nem is a kivételek voltak ők, hanem a szabály.
Így hát különösen érdekes, hogy most (csak most?) megjelent Rubinstein terjedelmes önéletrajza - illetve annak első kötete -, Ifjúkori éveim címmel. Mint a kitűnő fordítótól, Várkonyi Benedektől tudjuk, a magyar kiadás az ő ötlete volt. Az eredeti angol változatot az 1887-ben született zongorista 1973-ban jelentette meg - januárban tett pontot az utolsó mondat végére. Saját kezűleg írta - nem működött közre “szellemíró” - és mint a címből is kiderül, születésétől 30 éves koráig tekinti át életét. Néha talán túlságosan is részletekbe menően ír: ki kíváncsi például egy 1920-on akárhányban valahol, valaki által tartott ebéd vagy vacsora minden fogására? Hatszáz oldalon olvashatjuk a történeteket, mint az utószóból megtudhatjuk, amelyek azért érnek véget 1917-ben, mert: “Ekkor életem színt váltott, és egyenletesebb tempóban folyt tovább. Már tudtam irányítani pályámat…”
Rubinstein tényleg mindenre emlékszik, tegyük hozzá, ez az olyan nagyságú zenészeknél mint ő, alapkövetelmény, nem csoda. Toscanini azzal vívta ki a német zenészek elismerését, hogy a próbákon fejből javította a Wagner- kották sajtóhibáit, Richter pedig azt mondta, olyan ijesztő, nem szelektív emlékezettel van megverve, ami állandóan gyötri, és lehetne még sorolni az anekdotákat társaik ilyesfajta képességeiről.
De ahogy olvassuk Rubinstein életrajzát, nem lehet mondani, hogy állandóan gyötrődött volna. Nem ebben könyvben olvashatjuk, valahol máshol mondta, hogy azt terjesztették róla, fiatal korában három dolog között osztotta meg egyenlően az idejét. “Nem, határozottan tagadom. Az időm kilencven százalékában nőkkel foglalkoztam”. Kapunk is az önéletrajzban az egészen kiskori gyerekkori szerelmi, s majd természetesen későbbről nem is szerelmi, gyakran csak szimpla szexuális kalandokról szókimondó leírásokat. A zenei leírások viszonylag ritkák, szakzsargonból alig-alig kapunk, de azért felvonulnak a korszak jelentős zenei alakjai Joachim Józseftől - akitől a család a 3-4 éves Rubinstein neveléséhez a megfelelő tanácsokat kapta - Saint-Saens-ig, akinek zongoraversenyét sokáig műsorán tartotta.
Az utolsó mondatok a könyvben, így szólnak: “… a Természet, az Isten, “....mintha azokat az embereket pártfolná, akik feltétel nélkül elfogadják és szereik az életet. Én tiszta szívemből ilyen vagyok.” Tanulságos tehát végigolvasni, hogyan lesz a tehetséges kisfiúból művészpalánta, majd sikeres, de még nem sztárként ünnepelt művész. Rubinstein útja - rendkívüli tehetségéből adódóan - talán könnyebb volt, mint másoké, de még így is sok-sok buktatóval teli. Attól mindenesetre megmenekült, hogy csodagyerekként mutogassák világszerte. Nyilván nem működött még olyan olajozottan a hangversenyipar, mint manapság, hiába tudták a koncertszervezők, nem mindennapi tehetség van a kezükben, lényegében alig foglalkoztatták, és talán ez inkább szerencse, nem hajszoltatták vele a sikert. És úgy tűnik, Rubinstein sem mérte fel teljesen tizen-huszonéves korában, mi kötelezi a tehetsége. Könnyelmű is volt, minden ilyen-olyan módon a keze közé került - gyakran kölcsönkért - pénzt szinte azonnal elköltött, és mondjuk nem arra, hogy zongorát vegyen, megfelelő szállást béreljen és alaposan gyakoroljon. Így mélypontok is voltak életében, egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, akkor a kétségbeesett állapotból a zongorázás mentette ki. Akkor értette meg, mekkora hatalom, ami a kezében van.
Ebből a könyvből nem tudjuk meg, de a valódi áttörés akkor következett be, amikor 47 (!) évesen rádöbbent, ha igazi nagyság akar lenni, neki kell állnia alaposan, gyakorolni, tudatosan kidolgozni a részleteket. Ekkor kezdett hat, nyolc, kilenc órákat gyakorolni naponta, mint mondta új jelentéseket, fedezett fel olyan művekben, amelyeket akkor már harminc éve játszott koncerteken.
Infó
Arthur Rubinstein:
Ifjúi éveim
Fordító: Várkonyi Benedek
Európa Könyvkiadó
2025.
Az igazság az, hogy Rubinstein pár év múlva írt még egy könyvet. A folytatást azért volna jó, ha olvashatnánk, mert a történet akkor lenne kerek: ott és akkor a brazíliai hajóúton, ahol elhagyjuk az első kötet végén Rubinsteint, kicsit megcsaltnak érezzük magunkat, hiszen több életrajzi szál elvarratlan maradt, és nyilván érdekes és figyelemre méltó dolgok történtek a zongoraművésszel harminc éves kora után is.
De a szórakozás így is garantált, egy rendkívüli ember, rendkívüli életpályája indulásának élvezetesen megírt története, megannyi történelmi, zenei, emberi tanulságokkal.
