A Népszavában december elején jelent meg egy írás a beteg által zsebből (out of the pocket) és a közpénzből (NEAK) fizetett egészségügyi tevékenységek viszonyának néhány kérdéséről. (Danó Anna: Lenne tábora a magán- és közellátás szétválasztásának, december 3.) A cikk szerint az orvosok többsége egyetért azzal, hogy szabályozni kell a magán- és közellátás együttműködését. Ebben nincs semmi meglepő, az egészségügyi dolgozók más polgártársainkhoz hasonlóan tévelyegnek, ha valami, amit szabályozni kellene, nincs szabályozva.
A cikkben hivatkozott orvoskamarai felmérés szerint az orvosok egy része olyan szereplőket lát, akiknek túlzott hatalma van, és ezt kihasználva károsan befolyásolják az egészségügy működését. Ráadásul ezek az orvosok gyakran irányítják a magánellátásba a betegeiket.
Nos, a magánellátásba nem kell irányítani a betegeket: azok kétségbeesésükben, az ellátás késlekedésétől való félelmükben maguktól mennek oda. Mert betegnek lenni nem jó, kórisme nélkül és ellátatlanul még rosszabb. Magyarán az előjegyzési listák, időpontfoglalási nehézségek, fogadási listák, várólisták miatt a betegek ellátására jellemzően várakoztatás után kerül sor (lásd dr. Nagy Júlia 2020-as összefoglalóját a semmelweis.hu-n).
Ennek egyszerű oka van: az ellátóhelyek a betegellátás céljaira havonta a NEAK által meghatározott összeget használhatnak fel. Annyi beteget tudnak ellátni, ahányra ebből az összegből fussa. A többi beteg az említett listákon vár a sorára. Remélhetőleg a betegsége is. De sajnos nem biztos, hogy a betegség vár, amit elsősorban az mutat, hogy az elkerülhető halálozás tekintetében igen rossz a helyezésünk. Hazánkban százezer lakos közül 512-en hunynak el olyan betegség következtében, mely megelőzhető vagy sikerrel kezelhető lett volna. Az Európai Unióban e szám átlagosan 258, Svédországban 169, Lettországban 543 - az Eurostat adatai szerint.
A fent idézett cikkből kiderül, hogy Újlaki Ákos, a Boston Consulting Group partnere a Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság konferenciáján azt az évtizede unt kijelentést tette, hogy „A mostani struktúrába öntött több pénz - változtatás nélkül - legfeljebb csak átalakítja a már meglévő problémákat azok megoldása helyett”. Nélküle is régóta tudjuk, hogy a múlt században kialakult szerkezet – sok össze-vissza épületből álló sok kis kórház, formálisan összevonva, egy-egy újabb épülettel kiegészülve, egy mutatóba felújított osztállyal mára már elavult. Nem az ott folyó betegenkénti munka, hanem a mérethatékonyság, a korszerű technológia, a korszerű logisztikához szükséges kialakítás hibádzik. Aki pedig azt hiszi, hogy sok pénz nélkül javítható az egészségügyi ellátórendszer struktúrája, az legfeljebb a kőleves elkészítéséhez ért.
A hőszigetelés nem a mai elvárások szerinti, a légtechnika hiányos, a raktárak nem a mai egyszerhasználatos anyagtömegre készültek, a szétválogatott hulladékgyűjtés feltételei nem léteznek, a szemét és szennyes kezelés ósdi, az anyagszállítási igény megnövekedett, de ennek eszközrendszere hiányos, stb.. A tisztasággal, fertőtlenítéssel kapcsolatos elvárások megnövekedtek, az épület-, gép-, műszerkarbantartási feladatok mögül elapadtak a források, az amortizáció térítése történelmi emlék. Az elmaradás több évtizednyi.
Közkeletűvé vált a cikkben is idézett csúsztatás, mely szerint az orvosok egy részének a hálapénz hiányában nem éri meg többet dolgozni. Valójában az orvos annyit dolgozik, amennyi feladatot kap. A feladatmennyiséget pedig a kórház vagy rendelőintézet vezetése határozza meg: az pont annyi, amennyit a NEAK a költségvetési törvény vonatkozó sorai szerint finanszíroz.
Ha ennél többet teljesít az ellátóhely, akkor az veszteséget és adósságot okoz. Mivel a területi ellátási kötelezettség következtében és az akut betegek esetében néha muszáj többet teljesíteni, mint amennyire pénz van, rendszeressé vált az adósságállomány folyamatos növekedése. A közfinanszírozott egészségügy szinte minden hónapban többet teljesít, mint amennyit a költségvetés erre szánt, ez idén szeptemberrel bezárólag átlag 6 százalék többletkifizetést tett szükségessé a NEAK részéről, amit tetéz az adósság.
Így aztán a betegek egy része – ha teheti – veszni hagyja a biztosítását, és keresi a saját pénzéből megvehető ellátást. Ha pedig a beteg megy a „magánba”, akkor az egészségügyi személyzet a keresleti piac sajátosságainak megfelelően követi. Annál is inkább, mert ott általában nincs hétvégi és ügyeleti munka – tisztelet a kivételnek.
E problémák közepette nem az a kérdés, hogy az orvosok és asszisztensek hány munkahelyen gyógyítanak. Lehetne tiltani a többes munkahelyet, és lehet is erre érveket találni, de felesleges. Ha a kórháznak, rendelőnek nincs elegendő pénze a szükséges feladatok ellátására, akkor nem nyer semmit azzal, hogy alkalmazottai nem dolgozhatnak másutt is. Ellenkezőleg, a betegek és a kórházak akkor járnak jobban, ha az orvosok nem úgy végeznek magánellátást, hogy teljesen felmondják állásukat a közfinanszírozott ellátóhelyen. Az meg hatósági kérdés, hogy egy városban adnak-e működési engedélyt magánellátóhelyek működésére, ha a kórháznak, rendelőnek nem marad személyzete – sem fő-, sem mellékállásban.
Az állami és önkormányzati közfinanszírozott betegellátásban korábban jelentős béremelés történt, ami a zsebből fizetős ellátásban is felfelé nyomta a béreket, és ezzel a betegek által fizetendő árakat is. Ami természetesen csökkentette a fizetőképes keresletet, nem kevés gondot okozva a beruházóknak. A Publicus Intézet által a Népszava megbízásából készített, a kettős vagy többes foglalkoztatásról szóló reprezentatív felmérés válaszadói talán nem tudták, hogy ha a nővérek, asszisztensek és orvosok csak egy munkahelyen dolgozhatnának, akkor a jelenlegi létszámhiány megugrana. Nincs tartalék. A vesztes valószínűleg az állami/önkormányzati ellátás, azaz a NEAK által fizetett ellátás lenne.
Sokfelől meg lehet közelíteni a betegek problémáit, és ezt álságos módon nevezhetjük az egészségügy vagy az orvosok problémáinak. Ne feledjük azonban, hogy mindaz, amit az egészségügyben tapasztalunk, az a jelenlegi jogszabályok miatt olyan, amilyen. Ehhez társul a szakmai és hatósági ellenőrzések és a minőségbiztosítás hiánya, és mindenekelőtt az állami költségvetés egészségügyre fordított szegényes hányadából fakadó hiány.
Hatósági ellenőrzés alatt nem az arcfelismerő be- és kiléptető rendszerek gumicsontjára gondolok! A létező problémák részletes feltárása és a szükséges lépések tervezése nyilvánvalóan szükségessé teszi a párbeszédet az érdekeltek között.
A szerző sebész főorvos.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
Az orvosok többsége egyetért azzal, hogy szabályozni kell a magán- és közellátás együttműködését