A filmeknek az emberek sokaságára gyakorolt hatása a mozgókép megszületése óta nem kérdés. A legmeghatározóbb tömegművészeti ág célja a hatás elérése volt, noha a korábbi ősibb, artisztikus megnyilvánulások esetében sem volt ez már másképp, ám mozgósító erőről leginkább a Lumière testvérek találmánya óta beszélünk. A film erejében sok politikus hitt és hisz, gondoljunk csak Benito Mussolinire, aki a propaganda érdekében hozta létre a velencei filmfesztivált 1932-ben. Itt ünnepelték a világ tán leghíresebb propagandaműve, Az akarat diadala rendezőjét, Leni Riefenstahlt is. A híres-hírhedt film az 1934-es nürnbergi nemzetiszocialista seregszemlét mutatta be és Riefenstahl technikái – például a mozgó kamerák, a légi felvételek, a hosszú fókuszú lencsék használata a torzított perspektíva megteremtése érdekében – miatt életveszélyes tananyagnak bizonyult. Ha a propaganda „jó és erős”, akkor arról beszélni fognak az emberek. Még azok is, akik kifejezetten másképpen gondolkodnak egy-egy üzenetről, mint a megrendelők. Tehát a háború jó és nemes dolog, az eszme védelmében érdemes feltenni az életünket a harcra. A lelkesítő propagandafilmek közül nem Az akarat diadala volt az első, hiszen már A somme-i csata (1916) egy afféle kordokumentumfilm volt, és némi csúsztatással a brit katonák lelkesítése volt az alkotók célja.
A háborús és politikai forrású manipuláció mestere azonban egyértelműen Leni Riefenstahl.
Ha már a leghíresebbel, a művészi erőjű és fesztiválon ünnepelt alkotással kezdtük, akkor folytassuk egy hasonlóval. Emir Kusturica 1995-ös Underground című háborús szatírája igazi világot megosztó mű, hiszen sokan a művészetet látják benne, a Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott alkotást, egy markáns rendező pályafutásának a csúcsát. Mások azonban a Milošević-rezsim által pénzelt „jugó-propagandának”, a délszláv háború szerb nézőpontú lírai védőbeszédének kiáltották ki már a világpremier idején, melyben a legitim belső honvédelem nemcsak jogos, de hősies is. Az Underground, mely sajátosan kettős karriert futott be, Magyarországon kultikus műnek számított, még az Odeon egyik tékája is kölcsönvette annak idején a címét.
Kusturica megítélése azonban mára gyökeresen megváltozott: megtagadta bosnyák származását és szerbként manifesztálta magát, a siker után nyíltan Milošević pártját fogta.
Főleg roma zenészekből álló zenekarával turnézott filmje dalaival, míg Goran Bregović zeneszerző bosnyák népdalként adta elő ugyanazokat a nótákat. Amikor pedig Kusturica nyíltan Putyin támogatója lett, egyre inkább lemondott róla a filmesek közössége. Hazai kapcsolódás, hogy 2022-ben Kusturica a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál vendége volt, ahol mesterkurzusán azt mondta, a nyugati koncentrált erők folyamatosan veszítenek az erejükből. Európa feláldozásának bizonyítékát abban látta, hogy az USA, ha már Oroszország energiáira vágyik, mint Napóleon és Hitler, vajon miért nem Alaszka felől támad? Sokkal jobb neki, ha orosz és ukrán katonák halnak meg tőle távol – érvelt –, és egyetlen célja van: megsemmisíteni Európát.
A „háború jó és szükséges” üzenetet közvetítő művek igazi korszaka a II. világháború és az utána következő hidegháború volt.
A legtöbb világháborús alkotás mára feledésbe merült; leginkább az USA-ban készültek ilyen filmek, amelyek igyekeztek lelkesíteni a tengerentúli közhangulatot az európai beavatkozás mellett. Walt Disney számos rövid, animációs kormánypropagandát gyártott, még a kedvenceket is bedobta olykor. Donald kacsa például rémálmában a Mein Kampfot olvassa – de végül csalódik.
Magyarországon az üzenet nem volt ennyire egyértelmű, így egészen más filmes propaganda volt jelen, főleg a filmhíradókban. Minden bizonnyal kevesen tudnának felsorolni konkrét, moziban játszott, egész estés „orientáló” műveket, pedig voltak ilyenek. A kor háborús filmjeiből az egyik legismertebb a Magyar sasok (1944), amely követi a műfaj megszokott kliséit. A csaknem egymillió pengős produkciót a Magyar Királyi Légierők, a Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap, valamint a Magyar Aero Szövetség rendelte meg a gyártó „Kokas filmtől", Kokas Klára díszlet- és jelmeztervező filmvállalkozásától. Az igen vékonyka mese voltaképpen csak a film erősen propagandisztikus ízét volt hivatott ellensúlyozni. Az alkotók sok mindent belezsúfoltak történetükbe, hogy a nézők minél könnyebben fogyaszthassák a háborús témát, legfőbb céljuk azonban az volt, hogy mindenki megismerhesse a „hadirepülés mesterségét". Van benne szerelembe ágyazott kémhistória, magyar nóta, humoros intermezzo, és egy tízperces látványos légi csata. Mint Kurutz Márton filmtörténész írja, az éppen első filmjén dolgozó rendező, László István nem takarékoskodott a színészek gázsijával sem. Filmjének főszerepeit a kor nagy ideáljai játszották: Perényi László és Szemere Vera. Mellettük felvonult a negyvenes évek közepének új generációja: Kertay Lili, Serényi Éva, Stolpa András, Halász Géza – ma már ismeretlen nevű színészek, akik azonban együtt kezdték pályájukat például Rátonyi Róberttel és Bessenyei Ferenccel. A kor követelményeinek megfelelően a műnek énekes sztárjai is voltak. A magyar nóta-betéteket a filmen csak igen ritkán látható Cselényi József szólaltatta meg, aki a háború előtti-alatti időszak legendás énekese volt, míg a klasszikus zenei betéteket a koloratúr hangú fiatal tehetség, Farkas Judit. A filmtörténész számára külön meglepetést jelent a húszas évek gyermeksztárjának, Lázár Gidának szerepeltetése, akinek ez volt talán első hangosfilm szerepe. Mintegy hat operatőr dolgozott a film képsorain, köztük olyanok is, akik nem sokkal korábban a Don-kanyar mellett haditudósítóként fényképezték a fronton folyó harcokat. „Az első magyar repülőfilmként" hirdetett produkció sikere nagyrészt az ő munkájuknak köszönhető, no meg annak a ténynek, hogy a háború végén már szinte minden államnak megvolt a maga nemzeti repülőfilmje, csak Magyarországnak nem. Büszke is volt a filmszakma, amikor egyszerre három fővárosi premiermoziban futott a film. Propaganda volt ez a legszebb és legnemesebb értelemben, mert „végigkíséri a repülő életét a modellezéstől a vitorlázó- és sportrepülésen kívül a harci repülésig”.
Sokat kellett várni a következő magyar heroikus világvédő mozira, de erről egy picit később. Viszont, ha már repülős propaganda-mozi, nem hagyhatjuk ki a Top Gun-t (1986) a felsorolásból, hiszen az amerikai légierő is partnere volt, de toborzófilmként sem volt utolsó, állítólag sokan jelentkeztek, hogy hősök legyenek, akik megállítják a vörös csillagos ellenséget, akkoriban még egyértelműen az oroszokra utalva. A folytatás már nem volt ilyen bátor, forradalmár ország pilótái volták az ellenségek – úgymond fiktív gonoszok hollywoodi módra.
A hidegháborús korszak alatt inkább a félelmetes világvége megakadályozása volt a filmekben a cél.
Noha James Bond számos alkalommal megmentette a világot a pusztulástól, olykor szovjet segítséggel, a Bond-filmek a betiltás miatt csak az 1990-es években érkeztek meg hazánkba.
Persze az orosz filmművészek is foglalkoztak a hidegháborús atom-világvége lehetőségével, mint például Mihail Romm az Egy év kilenc napjában (1962), ahogy az amerikaiak is; Sidney Lumet drámaian (Bombabiztos, 1964), Stanley Kubrick szatirikusan (Dr. Strangelove, 1964), de itt inkább a melléfogások, balesetek és a véletlenek okozták a világvégét. Hogy a harc szükséges, azt olyan művek hozták vissza a nyugati nézők körében, mint Rambo kalandjai a második résztől (az első épp ellenkező témájú).
Az amerikai háborús propagandafilmnek volt egy újabb hulláma, konkrétan 9/11 után. Ezek fő témája, hogy az amerikai katona mindenek felett áll. Mark Bowden 1993-as mogadishui csatáról szóló non-fiction könyvének adaptációja, A Sólyom végveszélyben című film (2001) a kritika szerint lekicsinyíti a helyiek jogos sérelmeit az amerikai és a szövetséges ENSZ-erőkkel szemben, és a csatát főként az abszolút jó és az értelmetlen gonosz küzdelmeként ábrázolja. Ridley Scott alkotása emellett csökkenti vagy teljesen elhallgatja a pakisztáni és malajziai szövetségesek csatában játszott szerepét. A malajziai mozinézők joggal csodálkozhattak, hogy a csatát egyedül az amerikaiak vívták, míg ők csupán buszsofőrök voltak. Meg kell jegyezni, hogy a film alig néhány hónappal 9/11 után jelent meg, amikor az amerikai sovinizmus a csúcspontján volt. A közönségnek talán nem volt kedve egy olyan filmhez, amely megkérdőjelezte az amerikai katonai vállalkozás abszolút igazságosságát. Brendan Sexton színész szerint a forgatókönyv tartalmazott „kemény kérdéseket az Egyesült Államokról a háború erőszakos valóságával és a szomáliai missziójuk valódi céljával kapcsolatban”, de ezeket a jeleneteket a bemutató előtt kivágták. A film bemutatója után a kritikákra Jerry Bruckheimer producer a Fox News The O'Reilly Factor című műsorában reagált, és a „politikai korrektséget” okolta a negatív visszhangért.
Másképpen volt vita tárgya a Zero Dark Thirty – A Bin Láden-hajsza (2012) című film. A kifejletten kvalitásos mű, amely a CIA együttműködésével készült, egy CIA-elemző és mások erőfeszítéseit követi nyomon, akik a 9/11-es terrortámadások után Oszáma bin Ládent keresik. A valós események alapján készült filmekkel szembeni szokásos panaszok mellett, mint amilyen a két vagy több valós személyiséget ötvöző összetett karakterek használata, az alkotást azért is bírálták, mert látszólag igazolja a fokozott kihallgatási technikákat. A film a kínzást szükséges rosszként ábrázolja, amely eredményeket hoz – mint a 24 című sorozatban Jack Bauer fellépései során. Azonban a kínzás hatékony kihallgatási technikaként való alkalmazását nagyrészt cáfolták, mert hibás információkat vagy olyan dolgokat hozott, amelyek a hagyományos hírszerzési eszközök (jelzésszerű hírszerzés, kémek, titkos ügynökök) segítségével már ismertek voltak.
Két hasonló mű készült mostanában a magyar kánonban.
A S.E.R.E.G. című tévésorozat (2024) toborzó produkció volt a maga amatőr módján – annyira rosszul sikerült, hogy nem volt egyetlen jó pillanata sem.
Dyga Zsombor Sárkányok Kabul felett című alkotása (2025), melybe a Magyar Honvédség is beszállt, sem egyéb, mint egy „magyar mentőakció” szerelmi szállal. Mindenki döntse el, hogy tud-e azonosulni vele, vagy sem – illetve, hogy hisz-e abban, hogy a világot épp nekünk kell megmenteni. Már, ha a Nemzeti Filmintézet alkotása alapján bárki is bizsergést érez, hogy ezen egyáltalán elgondolkozzon.
