Mérsékelten jók az emlékeim, milyen világ volt a múlt század 80-as éveinek első felében abban a gimnáziumban, ahol tanultam. Osztályfőnökünk egy pillanatig sem titkolta, hogy a KISZ-tagság nem választható, hanem kötelező. Más kérdés, hogy ritkán láttam olyan kiüresedett szervezetet, mint a Kommunisták Ifjúsági Szövetsége, mert az elkövetkező négy évben nem végeztünk mozgalmi munkát. Utólag belegondolva nem is olyan egyszerű megmondani, mit is jelentett volna ez.
Hacsak nem számoljuk ide, hogy nyaranta közülünk is sokan építőtáborokban kukoricát címereztek, amibe a tanári vezetés igyekezett belekeverni az „ifjú kommunisták” egy jó ügy érdekében tett buzgalmának legalább a látszatát, noha mindenki tudta: ez csupán pénzkereseti lehetőség. Meg buli sokaknak. Soha nem mentem el ezekbe a táborokba, osztálytársaimtól annyit hallottam, hogy gyalázatosan rosszul fizették őket azért a munkáért, amit vélhetőleg senki sem végzett volna el helyettük.
Nem kellett nagyon éles szeműnek lenni, hogy kamaszként észrevegyük, a kommunizmus világmegváltó terveinek univerzálisan működő szerkezete lefulladásközeli állapotba került.
Gimnáziumi éveink alatt három szovjet kommunista pártfőtitkár temetésének voltunk tanúi. Brezsnyev, Andropov és Csernyenko már megjelenésükkel is láthatóvá tették, hogy a marxista–leninista – ahogyan ma fogalmaznánk – projekt aligha lesz sikeres. A Szabad Európa Rádiót hallgatva ismertük meg a gerontokrácia fogalmát, és megértettük, hogy a Kreml falain belül akkoriban szinte cselekvésképtelen öregemberek igyekeznek úgy tenni, mintha egy birodalmat irányítanának. Majd 1985 márciusában nevezték ki pártfőtitkárnak Gorbacsovot, meglepően fiatalon.
Közeledett az érettségi. Osztályfőnökünk kérte, hogy válasszunk jelmondatot tablónkra. Verseskötetek sokaságát olvastuk-böngésztük át, ám gyorsan kiderült, felesleges volt. Minden javaslatunkat lesöpörte az asztalról az osztályfőnök, hogy előállhasson a maga választotta Gorkij-mondattal. Bizonyára igazságtalanok voltunk, hogy a szovjet-orosz szerzőt könnyű mozdulattal a szocialista-realista, ebben az értelemben a pártos irodalom egyik emblematikus figurájának tekintettük. Mentségünk legyen, hogy az akkori irodalmi felfogás és oktatás sokat tett azért, hogy a szerzőt ne is láthassuk máshogyan.
„Nincs hatalmasabb erő, mint a tudás: a tudással felfegyverzett ember – legyőzhetetlen” – ez a Gorkij-idézet szerepel tablónkon, mert színjáték volt, hogy tanárunk javaslatokat kért tőlünk. Hatalmi szóval az ő akarata érvényesült.
Néhány évnek kellett eltelni, hogy Gorkij mondata érdekes fénytörésbe kerüljön. A lenini forradalmat egy ideig támogató író elborzadt a bolsevizmus mindennapjaitól. Gyógykezelésre Olaszországba ment, de ez inkább menekülés volt. A sztálini Szovjetunióba kétszer tért vissza, másodjára örökre. A kellemetlenné vált útitárs 1936-ban halt meg, nagy valószínűséggel meggyilkolták.
Ilyenek is az ember legyőzhetetlenségéről szőtt mítoszok. Ki olvas ma Gorkijt?