A modernitásban az igazi barátság lényegét – Heller Ágnes szerint – a feltétlenség jellemzi (a szerelmet emellett még a kizárólagosság is). Új könyvében a szerző valami ehhez hasonló eszmény jegyében idézi fel Polcz Alaine, Mészöly Miklós és Esterházy Péter alakját. Pontosabban: a hozzájuk fűződő mély, intenzív és sokrétű érzelmi/szellemi viszonyát, s persze, a barátok egymás közötti – sokféle érzékenységet rejtő, nem kevésbé bonyolult – kapcsolatrendszerét. E hálózat ábrázolásakor fokozatosan tárulnak föl azok a kulcsfontosságú motívumok, melyek nyomán kibontakoznak a főszereplők karakterének alapvonásai. Polcz Alaine és Mészöly esetében ezeket a be sosem gyógyuló háborús traumák, Esterházynál pedig az arisztokrata származás és az értelmiségi/polgári lét – a szerző szerint minduntalan jelenlévő – feszültségei alkotják.
Poétikai szempontból a mű tehát nem afféle – hagyományos értelemben vett – portrékat kínál. Hőseinek egy-egy lényeges vonása ugyanis nem statikus leírásokban, hanem többnyire részletesen ábrázolt, konkrét élethelyzetekben tárul föl, történetekben, dialógusokban, hozzájuk fűzött kommentárokban jelenik meg, a szöveg ennyiben kétségkívül regényszerűvé válik.
Nincsenek benne fejezetek, a hajdani barátokhoz kötődő emlékek folyamatosan át- meg átszövik egymást, az egyik bekezdés – mondjuk – még Polcz Alaine-ről szól, a következő már Esterházy Péterről (épp emiatt néha fokozott figyelmet követel annak eldöntése, hogy éppen ki beszél, kiről is van szó). Az elbeszélésmód ugyancsak belletrisztikus jellegű tagolatlansága nyomatékosan jelzi: életének e kulcsszereplői között egyrészt nincs – nem lehet – semmiféle rangsor, másrészt végső, sorsformáló, azaz maradandó jelentőségük éppen együttesükben rejlik.
A föntebb említett feltétlenség – természetesen – csak tendenciálisan érvényes, így ez a szerző életre szóló barátságaiban sem zárja ki az éles vitákat, a konfliktusokat, a bántásokat és sértődéseket, a közeledések és távolodások idővel szükségszerű dinamikáját. Nem szüntetheti meg a gyarlóságok, esendőségek jelenlétét. Az író tehát nem panegyricusokat készít, emberismerete folyamatosan tisztában van a barátok megannyi gyengeségével, ezeket minduntalan – méghozzá igen keményen – szóvá is teszi, de kötődésén ez mit sem változtat. A kritikai attitűdből eredően a társak jellemzésében gyakori az irónia, de a hozzájuk fűzött megjegyzésekből a keresetlen önbírálat sem hiányzik. „Én voltam kettőnk közül a kevésbé hajlítható, ergo az ostobább” – jegyzi meg lakonikusan a Mészöllyel folytatott szenvedélyes polémiáik egyike kapcsán.
Az aprólékosan felsorolt negatívumokkal együtt válhatnak igazán hitelessé a főhősök jobbik énjét kiemelő epizódok. Nádas értelmezésében például Mészöly Miklós és a társa, Polcz Alaine egymás iránti – ambivalens, ám minden próbatételen túllendülő, folyvást újraválasztott – ragaszkodásában a „szerelmi empátia” öltött testet. Ez az, ami „formába önti az ember cseppfolyós, sokféle gonoszságra mindig kész, kriminális alkatát. Szerelmi empátiában fürdőzve ő nem ő. Nem kell egy életen át önzésbe rekedt énnek lennie”. S e tanulság aztán egyetemessé tágul: „szerelmi empátia híján a világtörténelem mindig ugyanazt a kriminális botrányát tálalja fel.”
A köznapi vétkek és az átlényegített tisztaság szembesítése, az elemelkedés katartikus hatású rajzai a mű legemlékezetesebb részei közé tartoznak. Miként az az önmagán jóval túlmutató eset is, mely szintén a barátság feltétlenségét példázza: a szövegeire módfelett kényes Esterházy végül zokszó nélkül kihúzza fő műve (Harmonia Caelestis) kéziratából azokat a mondatokat, melyeket Nádas sértőknek tart.
A befogadói élményt – érdemben legalábbis – a fenntartásaink sem halványíthatják el. De meg-megzavarják. Közöttük például az, hogy a szöveg alapvetően szofisztikált szellemiségét többször is megtöri a hajdani egypártrendszer kifejezetten publicisztikus hevületű – jobbára a közismert klisék között maradó – szidalmazása. Ennek során Nádas a Magvető egykori legendás igazgatóját, Kardos Györgyöt „szadista kispolgárnak” minősíti, ami még ebben az indulat vezérelte kontextusban is roppant sommásnak tűnik. A Polcz Alaine munkáinak, nagy témáinak bemutatására hívatott pszichológiai fejtegetések néha olyan terjedelműre nőnek, amivel már megbillentik a szerkezetet, s majdhogynem önálló életre kelnek. Az irodalmi ábrázolás (íróbarátok között evidensen szóba kerülő) különféle dilemmái pedig – kifejtésük részletessége miatt – az elbeszélést olykor csak keveseknek szóló műhelynaplóvá alakítják.
A mulandóság a mű egészét áthatja. Méghozzá többszörösen. Benne van – a fő téma modulációiként – Polcz Alaine hivatása, híres tanatológiai kutatásai vagy a szerző saját halálközeli élményei révén is. A fő szólamot mégsem Thanatosz kapja. Hangsúlyossá nem a „memento mori”, hanem az „exegi monumentum” válik. A barátságokat – az önzetlen emberi kapcsolatok megőrzendő szépségét – emeli ki az időből.
A veszteségek miatt az elbeszélés hangja szükségképp elégikussá válik. A kötetben megidézettek pótolhatatlanok. Borzongató, ahogy a szerző rezignáltan leszögezi: vannak témák, melyekről immár nem tud senkivel sem eszmét cserélni, így gondolkodásmódja óhatatlanul megváltozott. A szeretet viszont – a mű egésze ezt tanúsítja, hiszen végül is minden sora ebből fakad – megmarad. Róla pedig tudnivaló, hogy „nem viselkedik másként, mint a szabadság. Nincsenek fokozatai és nem osztható.”
Infó
Nádas Péter: Halott barátaim
Sárközy és Társai, 2025.
