Ő az, akiről a legtöbben csak azt tudják, hogy van a Vár alatt egy tere és egy villamosmegállója. Döbrentei nagy tudományú és erre büszke férfiú volt; egyszer egyik angolból vagy németből fordított könyvét elvitte Széchenyi István grófnak azzal, hogy „nézze, gróf úr, ezt a könyvet, nincs benne egyetlen sajtóhiba sem!”. Széchenyi kinyitotta a könyvet, a címoldalon ez állt vastag betűkkel: „Ordította Döbrentei Gábor”.
Ez az ügy nem nagyon csorbította Döbrentei hírnevét, de a XX. században a sajtóhibáknak már politikai következményei lettek. Különösen 1949 után, amikor minden sajtótermék szigorú politikai ellenőrzés alá került. Anyám, aki újságíró volt, nem sokkal ezután került át egy szociáldemokrata képeslaptól a Magyar Nemzethez, az egyetlen „párton kívüli” laphoz, ami persze szintén pártirányítás alatt állt. Ebben jelent meg vastag főcímként egy nap ez a mondat: „Fokozódik a békaharc.” Mivel az úgynevezett „békeharc” még kezdeti stádiumában volt, ebből nem lett nagy botrány, a kontrollszerkesztő talán megúszta egy fegyelmivel, hiszen Révai Józsefen és Boldizsár Ivánon kívül aligha volt valaki, aki emlékezett volna a Batrachomyomachia (Békaegérharc) című Homérosz-paródiára, amely gúnyt űzött Akhilleusz és a trójai hősök összecsapásaiból.
Viszont 1953 márciusában már nagy botrány lett egy – meglehet, szándékos – elírásból, sajtóhibából. Sztálin elvtárs éppen haldoklott, vagy talán már meg is halt, amikor a Népszava című szakszervezeti napilapban megjelent ez a mondat: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.” A kontrollszerkesztő aznap történetesen a hajdani szociáldemokrata Bodó Béla volt, akivel egyszer én is találkoztam. Béla bácsiban alacsony, barna bőrű, ijedős természetű emberkét ismertem meg, aki – ahogy szokták mondani – még a széltől is félt. De mivel aznap éppen ő volt az ügyeletes, a nyomdásszal együtt letartóztatták, és az a hír járta, két év börtönre ítélték. Ez nem volt egészen igaz, mert Bodó csak fél évig ült, utána pedig az akkor Sztálinvárosnak nevezett Dunapentelére internálták, ahol kényszermunkásként rosszabb dolga volt, mint a börtönben. De mivel 1956-ban lapult, nem csinált semmit, a Kádár-rendszer később lapszerkesztéssel jutalmazta, meg azzal, hogy hagyta Bodónak, hogy népszerű gyerekkönyveket írjon egy Brumi nevű mackóról.
A forradalom után egyetlen mulatságos bemondásból lett nem hivatalos lapcím. A fiatalok már nem emlékeznek rá, ezért hadd mondjam el újra, hogyan lett ÉS az Élet és Irodalom című, 1957-ben indult hetilapból. Pár évbe telt, amíg a hiteles írók elkezdtek kéziratot adni a lapnak, amelyik kezdetben teljesen a kevés Kádár-párti író és költő lapja volt. Ezért született az a mondás, a sajátos pesti humor terméke, hogy „ennek a lapnak csak a címe igaz, mert nincs benne se élet, se irodalom”. Szerencsére ez később teljesen megváltozott, de a lapon rajta ragadt a rövidítés: „megjelentem az e heti ÉS-ben”.
De menjünk közelebb az időben, ahhoz a bakihoz, ami a Robert Fico szlovák miniszterelnök elleni merénylettel függ össze. Ez 2024. május 15-én történt egy szlovák kisvárosban, ahol egy Juraj Cintula nevű idősebb költő több golyót beleeresztett a miniszterelnökbe, akit nem akart, úgymond, megölni, csak politikailag jobb belátásra kívánt téríteni. Cintulát 21 évi börtönre ítélték, de egy félreértés miatt a magyar kormánysajtó elfogadta Fico rögtönzött magyarázatát, hogy merénylője „radikális baloldali”. A merénylő lévai („levicei”) illetőségű volt; szlovákul a „levický” kifejezés Lévára való embert jelent, ami nagyon hasonlít a „ľavicový” (baloldali) szóhoz. Cintula egyébként nem volt se baloldali, se posztkommunista, inkább olyan nacionalista, aki egy időben cigányellenes, neonáci nézetekkel rokonszenvezett.
A sajtóhibák ördöge („a szedőgép őr döge”) nem kímélte a nyugati magyar irodalmat sem. Ebben élen járt Molnár József, a müncheni Új Látóhatár című folyóirat kitűnő nyomdásza, Borbándi Gyula társszerkesztője. Emlékszem Határ Győző bosszús megjegyzéseire, amikor egyik tanulmányába Molnár figyelmetlensége miatt kerültek olyan bakik, mint a „Duda-Tisza köze”. Határt jól ismertem, sok éven át tiszteltem, mert ismerte a magyar nyelv minden csínját-bínját, és olyan darabokat írt, amelyek évtizedekkel megelőzték a magyar színház akkori és – azt hiszem – mai színvonalát.
Hadd fejezzem be ezt az írást azzal, hogy Molnárral én is megjártam. Két házasságom között vad legényéletet éltem, ezekből a kalandokból versek is születtek, az egyikben azt találtam írni: „csípőjét szorítva egyszerre elrepültünk”. Elküldtem a verset Molnárnak, és az meg is jelent az Új Látóhatárban, csekély sajtóhibával: a „csípőjét” helyett a lány „cipőjét” szorongattam. Később hosszan kellett barátaimnak magyarázkodnom, hogy meglehet, Molnár titokban fetisiszta, de én egész biztosan nem vagyok az.
