Volt benne kiöregedett orfeumi dizőz (Hoffmann Klára, azaz La bella Clara), lezüllött arisztokrata (Korytovszky gróf, aki a szélhámosmesterségben gyakorolta magát, igen sikeresen), fény és csillogás (negyven pár briliáns fülbevaló negyven balettpatkány terítéke mellett a Drexler vendéglő kék termében), dráma (a gróf öngyilkossága) és tragédia (a nagybácsi, Korytovszky Jeromos nyolcmilliós öröksége, amelyért Hoffmann kisasszony, menyasszonyi státusza ellenére, hiába pereskedett).
Más kérdés, hogy ennek a történetnek azért volt néhány gyenge pontja. Clara nevű művésznőért a Somossy Orfeumban például sosem rajonghatott a publikum. Drechsler Béla kávéházat vitt, nem vendéglőt, és az Operaházzal szemközti műintézmény sosem bírt kék teremmel. A briliánsokat hagyjuk is. Korytovszky Jeromos sem létezett, így kár lett volna pereskedni vele. De az kétségtelen, hogy egy közismert szélhámos 1901. július 2-án kiugrott a Markó utcai igazságügyi palota harmadik emeletéről, és nyakát szegte az utcaköveken. Lengyel grófként tartotta őt számon egypár éven át Budapest, és most róla fogok mesélni.
Azt javaslom, nevezzük őt Korytowski Konstantinnak, hosszú lengyel nemesi nevét (Konstanty Korytowski z Korytowa h. Mora) ő maga is így használta Budapesten. A magyar lapok meg ahogy épp jött. Ami engem illet, az y és i, w és v, s és sz betűk tizennégy különböző permutációját próbáltam végig az ADT sajtóarchívumában, és nagy örömmel tapasztaltam, hogy minden változat hozott releváns találatokat.
A gróf (olykor lovag) a jelek szerint 1894-ben tűnt fel Budapesten, és a kapcsolatépítés legpraktikusabb módját választotta: versenylovakat vett és futtatta őket a lovaregylet versenyein.
Mivel előkelő származása mellett így vagyonos mivolta is rögtön bizonyítást nyert, a társaság jóindulatúan rábólintott, hogy ezerforintos adománnyal járuljon hozzá az elit új, fényűző találkahelye, a Park Klub megnyitásához. És innen már csak egy lépés volt, hogy 1895 januárjában a kereskedelemügyi miniszter neki és Matuska István ügyvédnek engedélyezze, hogy egy éven keresztül előmunkálatokat végezzenek egy Homonna és az országhatár között megvalósítandó vasúti szárnyvonal megépítése érdekében.
Ezen a területen, a Felvidék és Galícia találkozásánál Korytowski nagyszabású manőverekbe kezdett, bár az csak pár év múltán vált világossá, miért volt neki olyan fontos ez a vasúttervezés. A recept valahogy úgy szólt, hogy vásárolj meg egy nem különösebben értékes, de éppen ezért jó áron megvehető birtokot. Porosz mágnásoknak meséld be, hogy a föld jól terem, az erdő vadban gazdag, a hamarosan megépülő vasút pedig megsokszorozza a terület értékét; esetleg jelentsd fel önmagad az adóhatóságnál, hogy kevés adót fizettél a birtokod után, majd a kirótt magasabb tételről szóló papírral igazold, hogy földed duplaannyit ér. Aztán add el az egészet, mielőtt a zempléni porosz új földesurak elkezdik egymásnak mesélni, mennyire megkérik az árát a birtoknak még ezeken az isten háta mögötti helyeken is.
Hogy az első darab földet miből fizette ki, arra talán sosem derült fény, de az biztos, hogy Korytowski minden ügyletét tényleges vagyon nélkül bonyolította le. Váltókkal csencselt, úton-útfélen kölcsönöket vett fel, de közben persze rázta a rongyot, ahogy kell: pazar vacsorákat adott, patakokban folyt a pezsgő az orfeumbeli szeparékban. Imádták az énekesnők és a fiakkeresek, kebelbarátja volt minden fizetőpincér, fényűző legénylakásaiban pedig Mungo, Budapest saját szerecsenje nyitott ajtót az érkezőknek, vörös selyembe öltözve. A gróf a harmincas évei közepén járt, elegáns volt és szőke, arca arisztokratikusan sápadt, és amikor belefáradt a belvárosi és palotanegyed-beli nyüzsgésbe, vett egy elegáns villát a Városliget mellett.
Volt hát nagy meglepetés, amikor 1898 szeptemberében híre érkezett, hogy a galíciai Stanislauban letartóztatták Korytowskit holmi ökrök miatt, amelyeket 12 ezer forint értékű hamis váltóval fizetett ki.
Aztán a döbbenet mindentudó somolygásra váltott, amikor arról írtak a lapok, hogy a fogházparancsnok bakfis lánya álruhába bújtatva szöktette meg a grófot a tömlöcből, majd vonatra kapva együtt menekültek el.
Végül pedig már úgy követte Pest a történetet, mint valami kalandos ponyvaregényt: a lányt egy falusi indóházban felejtette, majd egy barátjával a magyar fővárosnak vette az irányt a gróf, aki a Keleti pályaudvar közelében, a félvilági Predeal fogadóban szállt meg álnéven, de két nappal később a csendőrből lett portás és a Wagon Lits egyik hálókocsi-kalauza leleplezte.
Ahogy ez már lenni szokott, míg Korytowski a vizsgálati fogságban ült, a derék pestieknek egyre több gyanús körülmény szúrt utólag szemet tündöklésének éveiből. Olly Jolly, a Foliès Caprice énekes-táncos csillaga közleményben tudatta, hogy sosem találkozott a gróffal, még szép, hogy nem látogatta meg a Predealban. Hitelezői versengve igyekeztek elárvereztetni az ingóságait: a lovakat és lószerszámokat az Invalidus-ház mellett, a ruhákat, bútorokat az Epreskertnél és az Üllői út elején küldték kalapács alá, de már Zemplénben is mozgolódtak mindazok, aki addig örültek, hogy milyen ügyesen sikerült túladniuk semmire sem jó birtokaikon.
Hirtelen az is gyanús lett, hogy „PM kisasszony, egy feltűnően szép leány, egy világhírű magyar föltaláló lánya” talán nem véletlenül tartott hosszú felolvasásokat Clondyke-ról – „hol a vagyon a porban fekszik” – Korytowski pazar estélyein, ahol háziasszonyként is tündökölt. Igaz, a tervezett aranyásó-expedícióból nem lett semmi, sőt Puskás May kisasszony, Puskás Tivadar lánya is már Bécsben szórakoztatta – egyebek között a zongorajátékával – a felső tízezer tagjait, de utólag is összerezzent mindenki, miféle szélhámosságra készülhettek ezek ketten. (Itt jegyezzük meg: Török, avagy Puskás May hamarosan az egyiptomi kedive egyik felesége lesz. Ez is nagyon érdekes történet, javaslom, olvassanak utána.)
Korytowski ellen egyébként ejtették az ügyet Stanislauban, mert kiderült, hamis volt a vád. A fogházparancsnokot, a foglárokat és a szerelmes leányt mind leültették pár hónapra, de a grófot szabadon engedte a magyar bíróság. Ő pedig egy időre felszívódott, remélve, hogy megnyugszanak a kedélyek. De ez azért nem ment ilyen könnyen: már egy bő fél éve nem látta senki Pesten, amikor felkötötte magát Pick Antal, a képviselőházi buffet főpincére, és máris megírták a lapok, hogy a 28 éves fiú holtteste mellett Korytowski értéktelen váltóit és hamis zálogcéduláit találták meg, több ezer forint értékben.
Ezek után nehéz megérteni, miért tartotta jó ötletnek a gróf, hogy 1900 őszén visszatérjen Budapestre.
De visszatért, és a jelek szerint már nem afféle csöppet lecsúszott, bohém figurákkal vette magát körül: egy züllött porosz mágnás testvérpár és a „plasztikus pózairól ismert Gyulayné” volt a kísérője. Utóbbiról e helyt elég annyit mondanunk, hogy báró Vécsey Alice fiatalon Somossy Orfeumában lépett fel cimbalomművészként, majd Gyulay Sámuel gróffal kötött átmeneti házasságát követően a vurstlibeli Plasztikonban mutatta be azokat a művészi pózokat, melyeket egy neves festőművész segedelmével tanult be.
A jelek szerint egy szőnyegkereskedő volt az első, aki a rendőrségre szaladt az őt ért kár miatt. A társaság több ezer forint értékű szőnyeget vitt el tőle, majd fizetés helyett gyorsan elpasszolták a zsákmányt. De jelentkeztek a jussukért vendéglősök, mesteremberek, fiakkeresek is. Korytowski mégis jó néhány hónapot kihúzott Pesten: volt, aki még ekkor is adott ki neki lakást, sőt villát, s amikor detektívek keresték a kávéházban, fedetlen fővel sétált egy órácskát, majd visszament, rendezte a számlát, vette a kalapját és távozott.
De 1901. július 2-án már őrizetben volt. Amikor a vizsgálóbíró elé vitték kihallgatásra, arról értesült, hogy az osztrák hatóságok is kérték a kiadatását, úgyhogy a pesti büntetés letöltése után átszállítják Ausztriába. Ekkor iramodott neki a nyitott ablaknak, és bár próbálták megállítani, levetette magát a harmadik emelet magasából.
Persze huszonnyolc esztendővel később, amikor a Magyar Detektív felelevenítette a történetet, már minden jóval színesebb és kerekebb volt, mint a valóságban. Korytowski addigra sudár lett, leszerelt ulánus hadnagy és a hasonnevű osztrák pénzügyminiszter öccse. Az elsíbolt erdőkbe Hagenbeck állatkertjéből vásárolt vadak kerültek, a kék terembe briliáns függők, a bírósági ablak alá pedig iszamós vértócsa. Ebben a históriában épp szabadon akarták volna bocsátani, halála után két héttel pedig meghalt nagybátyja, Jeromos, és ráhagyta minden vagyonát.
Lefogadom, Hoffmann Klára – már ha létezett egyáltalán, és nem a bulvár korai mestere találta ki őt is – ezt a mesét olvasta.
A szegényházi napjait pergető idős hölgy láthatóan nem tudta, hogy Korytowski Konstantinnak valóban volt egy anyai nagybátyja, de Opitz vezetéknevű, aki 1904-ben hunyt el, és nyolcmillió márkás vagyonát a pesti lapok szerint azzal a feltétellel hagyta az unokahúgaira, ha kedvenc unokaöccsének hamvait Budapestről a rogowói családi sírboltba szállítják.
A végére tehát szépen összeáll ez a história, hiszen egy lengyel családtörténeti honlap szerint Elzbieta Opitznak és Albin Kazimierz Korytowski h. Morának valóban volt egy 1863-ban született, Konstanty nevű fia. Most már csak azt kellene tudnunk, ő ugrott-e ki 1901 nyarán a pesti vizsgálóbíró irodájából, vagy egy európai kalandor, aki a lengyel gróf nevében éveken át szédítette az egész várost.
Bár ha jobban belegondolok, tulajdonképpen mindegy is.
