Nem könnyű eldönteni, hogy a kormány egyik szakmailag legfelkészültebb tagja, Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter az úgynevezett Münchhausen-effektus rabja-e, amikor látszólag hisz abban: ha évente élhetőségi jelentéseket jelentetnének meg, akkor az hajánál fogva képes kirántani Magyarországot a romló közállapotok mocsarából.
Feltehetően maga is tisztában van azzal, hogy ez a NER politikája által vezérelt szándék a jelenlegi útjukat követve aligha valósítható meg. Még akkor sem, ha az ezt bizonyítani kívánó szempontrendszert "szuverén" céljaiknak kívánják alárendelni. A tárcavezető által felvázolt - Orbán Viktor egykori víziói közül 2025 végén előrángatott - cél nem csekély: 2030-ra hazánk élhetőségi mutatóinak az első öt közé kell kerülnie. Navracsics Tibor eltolta magától a felelősséget, amikor arra hivatkozott, hogy "Magyarországon van egy tévhit, miszerint, ha bármi megoldandó probléma van, akkor azt a politikának kell megoldania." Egy a demokratikus véleménynyilvánítást és döntéshozatalt gyakorló országban akár találóak is lehetnének ezek a gondolatok, de ott, ahol 2020 márciusától pillanatnyilag 2026 május közepéig egy állítólagos veszélyhelyzetre hivatkoznak, ott a kormányzati politika az úr.
Az első öt legélhetőbb közé öt éven belül bekerülni hiú ábránd. Az Eurostat 2025-ös adatai szerint a magyar lakosság vásárlóereje az uniós átlagnak csupán 60 százalékát éri el, amivel a 30. helyen állunk az uniós listán. (S ez nem az élmezőny, hanem az átlag!) Az egyéni fogyasztás alapján az egyik legszegényebb tagállam vagyunk - Görögországgal és Bulgáriával versengve az utolsó helyekért. S nálunk 900 ezer olyan állampolgár él, akinek csak helyettesítő háziorvosa van. Miniszter úr, hátrébb az agarakkal, reális vágyunk a 20. hely is!