Balra nézek, ott az ördög, jobbra nézek, ott is ördög. Valahogy így lehetne leírni az egykor sokkal szebb napokat látott, diktatúra sújtotta Venezuela jelenlegi helyzetét. Míg a megmentő szerepében tetszelgő Donald Trump fenyegeti a buszsofőrből lett caracasi elnököt, Nicolás Madurot, annak egyre távolabb gurul a gyógyszere, és Száll a kakukk fészkére stílusú, zenés- táncos buzdító performanszokat ad elő az állami tévében azt skandálva, hogy béke háború helyett.
A helyzet lehetne komikus, ha nem lenne tragikus. A helyi, és a közel 9 millió emigrációban élő venéz állampolgár ugyanis egyetlen vezetőt sem érdekli. Hugo Chávez Tesco-gazdaságos kiadású, nyolc általánost végzett utódja valóban úgy üzemelteti a természeti kincsekben (és főleg olajban) gazdag országot, mintha egy bűnszervezet lenne, de
naivitás lenne azt gondolni, hogy Trump valóban a kábítószer-elleni harc miatt megy neki Venezuelának.
Már csak azért is, mert ha valóban a fentanil beáramlását akarná megakadályozni, akkor azt Kínában és Mexikóban kellene keresnie. Ő azonban nem azt keresi, hanem az olajat. Trump és a korábbi amerikai vezetések Venezuela-politikája között egyébként főként a vérmérsékletben keresendő a különbség. Ugyanis azóta, hogy Hugo Chávez még 2007-ben államosította a kőolajat, és átvette az irányítást a külföldi olajvállalatok (ExxonMobil, ConocoPhillips) projektjei felett az Orinoco-övezetben, a demokraták és republikánusok is konszenzusban voltak Venezuelával kapcsolatban. Trump most nyíltan követeli a Venezuelában korábban államosított amerikai vagyonelemek visszaszolgáltatását, és hajlandó casus bellit kitalálni annak visszaszerzéséért. Csak a módszere más, emiatt repedezik a két párt közötti konszenzus. Míg Trump robbantgat és fenyegetőzik, Maduro táncol, addig a venezuelai népnek nem is lehetne messzebb a megváltás.