A szerkesztőségben többen tolongtak a lehetőségért, hogy részt vegyenek a miniszterelnöki sajtótájékoztatón. Folyt a birkózás a frissen alakult újságírói csapatban, kik lesznek, akik politikai témákkal foglalkoznak. Kis közösségünkön belül a szakmai térfoglalás része volt, hogy a havonta ismétlődő, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) székházában tartandó sajtótájékoztatóra ki utazik. Mindig a főszerkesztő választott, és a szerkesztőség, valamint a kor demokratizmusát mutatta, hogy senki nem kapott utasítást, mit kérdezzen Horn Gyulától.
A nyilvánosság helyzetének romlását bizonyára nem lehet egyetlen tényezőn lemérni, mégis sokat elmond az újságírás közelmúltjáról és jelenéréről az a tény, hogy volt kormányfő, aki havi rendszerességgel egy órára az újságírók elé állt. Az eseményről tévéfelvétel készült, amit még aznap este bemutattak, alig-alig megvágva.
Nem úgy emlékszem ezekre az időkre, hogy különösebben nagyra értékeltük volna a miniszterelnöki gesztust, hogy szinte fehér házi mintára, szabadon kérdezhettünk. Ez valahogy természetesnek tűnt,
a kor levegője ilyen volt. Érezni lehetett benne a szabadság fuvallatát.
Távol álljon tőlem ennek a kornak az idealizálása, bár minden, ami utána következett, különösen 2010 után, akaratlan is megszépíti szememben a hazai sajtó létfeltételeit, amelyek között 1994 és 1998 között működött. Fiatal újságíróként nem állt tőlem távol az enyhe gőgösség és finnyásság. Ez is magyarázta, hogy a munkatársaimmal ellentétben nem verekedtem a lehetőségért, hogy ott lehessek a Horn-féle sajtótájékoztatón. Közben kopott és fakult ennek a kezdetben kivételesnek gondolt eseménynek a varázsa. A tízedik vagy tizenötödik után alább hagyott az érdeklődés, a miniszterelnök is egyre fáradtabban és unottabban tudta le a sajtótájékoztatókat. Nem ritkán megkerülte a kérdéseket, nem válaszolt, másról beszélt, ami több száz kérdés elhangzása után nem meglepő, még akkor sem, ha kínosak, kegyetlenek, kényelmetlenek ritkán hangoztak el. Az egésznek kezdett amolyan „ne bántsuk egymást gyerekek” légköre lenni. Ebben tévedhetek, bennem mégis így maradt meg.
Szerkesztőségünkből elfogytak a jelentkezők, főnököm megkérdezett, nem volna-e kedvem elmenni a soron következőre. Pár nap múlva ott ültem a teremben. Eleinte nem nyújtottam a karom, tépelődtem, hogy feltegyem-e kérdésemet, amit határozottan ünneprontónak szántam. Az újságíró munkájáról sokkal inkább úgy hittem, hogy az a „remélem, zavarok” alapállásával azonosítható, mint a domesztikált kérdezőjével. Nagy sokára megkaptam a szót, és valahogy úgy fogalmaztam, hogy környezetemben úgy tapasztalom, alacsony a tetszési indexe az eseményről készült tévéadásnak, mert – és innen szó szerint – „mi, újságírók úgy teszünk, mintha kérdeznénk, ön pedig úgy tesz, mintha válaszolna”.
Nagy csend lett, majd Horn annyit mondott: ő nem úgy érzi. Jött a következő kérdés. A ruhatár előtt a kollégák elismerően a hátamat lapogatták. Ritkán esett ennyire rosszul az elismerés.