- Mi a franc az a Labubu? – kérdeztem vissza a telefonban, ám kilencéves lányom hamar a segítségemre sietett, s elmagyarázta, hogy egy gyűjthető plüssfiguráról van szó. Mindenki barátja, a Google vitt aztán közelebb a megoldáshoz, kiművelődtem labubuilag, egyúttal megtudtam, rengeteg hamisítvány forog a piacon párezer forintért, az igazi viszont ennek a négy-ötszöröse, sőt, az exkluzívabb bőven ötszámjegyű összeg.
Mindez Zsófi miatt volt fontos, a hétesztendős kislány ugyanis Labubut kért a Jézuskától, így szüleivel, Attilával és Grétivel egyeztetve felvettük a karácsonyi bevásárlólistánkra.
- Anya, nézd, nézd, nézd!
Felindultságában-örömében Zsófi szókészlete meglehetősen beszűkült a lila és a rózsaszín plüssök láttán, s láthatóan el is veszítettük a következő fél-háromnegyed órára. Két évvel fiatalabb testvére, Máté közben veszettül tépkedte a karácsonyi csomagolópapírt a neki jutó dobozról, mely egy gyereklaptopot rejtett, még ha használtat is, szerencsére nem látszott rajta, hogy korábban egy másik testvérpár használta. Az ötéves kisfiú úgy kapcsolta be a készüléket, s kezdte nyomkodni a gombokat, mintha eddig minden nap hasonló játékokkal játszhatott volna. Attila könnyes szemmel nézte a kisfiút, majd felénk pillantott, s tekintete láttán nekünk is megindult a gombóc a torkunkban.
- November elején előbb a Mikulásnak, majd a Jézuskának rajzoltak levelet a gyerekek – mondta elérzékenyülve Gréti –, az előbbitől édességet kértek, ha lehet, Dubai-csokit, mert hallottak róla az oviban és az iskolában. A Jézuskától Zsófi Labubut, Máté laptopot, Beni pedig rollert. A gyerektévék reklámjai alapján válogattak, persze segítettünk nekik megírni a leveleket, de
közben Attilával úgy éreztük, miért éppen a mi gyerekeink ilyen szerencsétlenek, hogy nem kaphatják meg, amit szeretnének, mert esély sincs rá, hogy megvegyük nekik.
A háromgyermekes párnak ugyanis sokszor a mindennapi szükségletek előteremtése is problémát jelent: még a Covid előtt szülői segítséggel belevágtak a házépítésbe, ám a koronavírus-járvány nem kímélte a családot, Attila és Gréti édesapját is legyűrte a kór, s a tragédiák komoly anyagi változást jelentettek. Az építkezést viszont folytatni kellett a felvett kedvezményes kölcsönök miatt, a banki törlesztést is fizetni kellett a házra és az autóra is, s mindezek együtt szépen felemésztették nemcsak a harmincas pár, de a nekik segíteni akaró, özvegyen maradt szülők tartalékait is. Hivatalosan együtt nettó bő 400 ezret körül keresnek, a gyakorlatban viszont, ha kifizetik a tartozásokat, alig több, mint a kétharmada marad meg, ebből természetesen lemegy még a rezsi is, vagyis, ha mindent be- és kifizetnek, cirka 150-160 ezerre apad a családi kassza. Ebből kell megélniük az adott hónapban, ami, ha nincs váratlan kiadás, szerény igényekkel még megvalósítható, ám extra dolgokra, mint nyaralás vagy éppen karácsony nincs anyagi kapacitásuk.
- Pedig próbálok pluszmunkákat vállalni – állította Attila –, az elmúlt másfél hónapban legalább tíz háznál vágtam fel délutánonként, kora esténként, valamint hétvégén a tűzifát, pont azért, hogy legyen valami kis megtakarításunk karácsonyra. Csak hát olyan árak vannak a boltokban, hogy elment ez a pénz, ráadásul Zsófinak éjszakai fogszabályozó kellett. Azt pedig nem mondhatjuk egy hétéves gyereknek, hogy akkor ez a karácsonyi ajándékod…
Egy közös ismerőstől hallottuk a történetüket, s határoztuk el, hogy megpróbálunk segíteni. Mindenki beadott egy kisebb összeget, illetve mozgósította ismerőseit, így kerültek a karácsonyfa alá az egyik játékboltban kedvezményesen megvett Labubuk, a saját gyerekek által kinőtt, ám még újdonatnak tűnő gyereklaptop, illetve szintén használt, ám jó állapotú, fekete roller.
Néhány ismerős vállalkozó tartós élelmiszerekből állított össze egy nagyobb csomagot, egy baromfiboltos két kacsát küldött ünnepi menünek, de került néhány üveg üdítő, több rúd bejgli, egy olasz karácsonyi kalács, sőt valakinek a kamrájából háziszörpök, lekvárok, méz és befőtt is. És ha már a Mikulás nem tudott hozni, három-három dubaji, valamint angyalhajcsoki is akadt, no és persze több kilónyi szaloncukor, amelynek egyik része a fára, másik pedig egy fa alatti tálba került – előbbihez nem nyúltak a gyerekek, de utóbbi szépszerűsége az idő előrehaladtával egyre inkább nőtt. Közben persze lekerült a papír a többi csomagról is, a szőnyeget lassan belepték a kisautók, dínófigurák, Beni Grétit ijesztegette egy szőrös lábú, óriás műanyagpókkal, Zsófi pedig a Labubukról átváltva rácuppant a műanyag LPS-figurákra.
- Nézd őket! – ölelte át Attila Grétit, s nagyobb boldogság látszott a szemében, mint a szőnyegen kúszó-mászó-játszó kicsiknek. Aztán olyan pillantással nézett ránk, amitől hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdtük érezni magunkat, hiszen ami sok családban természetes-megszokott, másoknál tényleg különleges pillanat, csak ezt nehéz elfogadni, s pláne átélni. Búcsúzni kezdtünk, s odaadtuk a szülőknek szánt ajándékot, ajándékkártyát az egyik diszkontba, amit már tényleg tukmálni kellett.
- Anya, gyertek, játszunk ezzel! – oldotta fel a pillanatot Zsófi, s elkezdte kipakolni a frissen felfedezett társasjátékot, majd szótagolva kibetűzte a doboz feliratát: - Ki nevet a végén?
Ezen az estén talán tényleg mindenki.
