„Amikor meghalnak a növények, elhervadnak,
Amikor meghal a nap, kialszik,
Amikor meghalnak az emberek, énekelnek.”
Velimir Hlebnyikov (1885–1922)
Több mint ötven évig ismertük egymást, barátok nem lettünk, de sokszor figyeltem rá. Olykor ő is rám: azok közé tartozott – nagyon kevesen voltak ilyenek –, akik segítőkészségből jelentkeztek, nem azért, mert valamit kértek. Amikor a régi Magyar Nemzettől 1999-ben, csaknem 30 év múltán, rövid beszélgetés után harmadmagammal kirúgtak, János felhívott, s makacsul kitartott amellett, hogy a Soros Alapítványtól pénzt szerez nekem. Hiába mondtam, hogy nem maradok állás nélkül, mert akkor – nagy szerencsémre – már egy éve dolgoztam az egri Eszterházy Károly Főiskolán.
Kérlelhetetlen maradt. Ilyennek ismertem meg a Magyar Újságírók Szövetségének iskoláján, inkább tanfolyamán a hatvanas évek legvégén, a hetvenesek elején. Nem csinált titkot abból, hogy utálja a rendszert, ennek jegyében beszéltük meg, kik is lehetnek a belügyesek – nem volt nehéz kitalálni. A legmélyebben azonban kiváló íráskészsége ragadt meg bennem; hogy mekkora tudásanyagnak volt már akkor birtokosa, s azt milyen mély gondolatisággal átszőtt publicisztikában adta vissza, arra a napokban újra rácsodálkoztam. Az Élet és Irodalom nemrég közölte az 1971/1-es újvidéki Új Symposionban megjelent tanulmányát – vagy inkább esszéjét – a filmhíradóról mint sajtó- és kommunikációs műfajról. Az írásról alighanem mindenki elfelejtkezett – ideértve a szerzőt is –, mert amikor a munka felfedezője, Révész Béla ezt a korai és ismeretlen tanulmányt megmutatta neki, Kenedi így válaszolt: „Elég fura érzés volt. Mit mondjak? Ma is hasonlóképpen gondolkodom. Köszönöm, hogy ezt érzést felkeltetted bennem.” (Élet és Irodalom, 2025. december 12.)
A (film)híradó történeti kapcsolódásait és kanyarjait kiválóan bemutató elemzés régi sejtésemet újólag igazolta; azokban a jó fél évszázaddal ezelőtti években Kenedi fejjel magaslott ki közülünk. Ha egyszer valaki megírja majd a szellemi élet, a kulturális nyilvánosság XX. századi történetét, annak második felében az egyik főszereplői méltatás bizonyosan Kenedi Jánosnak jár. A Kádár-rendszer felülről vezérelt, s végső soron az agitáció napi szempontjait követő tömegtájékoztatását meghaladva a szamizdat-nyilvánosság egyik fő szervezője lett – bátran, következetesen és kérlelhetetlenül. Ahogyan többször elmondta, nem érdekelték a „zsaruk”.
A tiltott tartalmú kiadványok szervezésén és szerkesztésén túlmenően a Kenedi-életmű egyik csúcspontja kétségkívül a korszakos fontosságú Bibó-emlékkönyv: az ötlet az övé volt, s a tisztelgő kötet nagy zavart keltett pártberkekben. Ami végül érthető is, hiszen nem csak a bevallottan és vállaltan ellenzékiek lettek az 1200 oldalas kötet 76 írásának szerzői, hanem olyanok is, akik jó kapcsolatokat ápoltak az Aczél György fémjelezte kulturális irányítással, mi több, két párttag is akadt a szerzők között. Bibó István korszakos fontosságú munkássága kiváló alkalmat kínált Kenedinek arra, hogy megkísérelje a magyar világ egyik legkárosabb és legavíttabb vitájának az áthidalását. A népies-urbánus szembenállás felszámolásának ideájához kérlelhetetlenül próbált ragaszkodni, s ez a törekvése az 1980-as Emlékkönyvben – Bibó szellemi örökségéhez méltón – példásan sikerült, amint később, az 1985-ös monori találkozón is: a Kádár-rendszer ellenzékeként együtt lépett fel a népiesek és az urbánusok tábora.
Nem Kenedin múlott, hogy ez az egység hamarosan felbomlott, s igencsak változatos utat járt be a rendszerváltozás időszakában, majd azt követően is, ami azonban nem térítette el álláspontjától Kenedit. A társadalomtudós Bibó mellett volt a XX. századi magyar sajtónak és irodalomnak egy olyan kimagasló művelője, akinek a beemelése a magyarországi nyilvánosságba jelentős részben az ő érdeme is: a falukutató, életének nagyobb részét emigrációban töltő Szabó Zoltánnal (1912–1984) Kenedi akkor kezdett foglalkozni, amikor az itthoni párt-csinovnyikok megpróbálták távol tartani a magyarországi szellemi élettől. Személyesen is ismerték egymást; amikor Szabó és mások Bibó angol kiadásán dolgoztak, Kenedi vitt ki nekik anyagot Londonba. János következetes elszántsággal vetette bele magát az egyik táborhoz sem tartozó, és mégis mindkettőbe beleillő Szabó publicisztikai életművének rendszerezésébe; neki és Szabó Zoltán özvegyének, Zsuzsa asszonynak – és persze még másoknak is – köszönhető, hogy az 1984-ben Franciaországban elhunyt író életműve végleges otthonra talált az Országos Széchényi Könyvtárban. Nincs tér itt felsorolni szerkesztői munkásságának részleteit, de érdemes idézni a Héttorony Kiadónál megjelent Szabó-életműkiadás második kötetének, a Szellemi honvédelemnek egyik fülszövegét, amelyben a szerkesztők – András Sándor Washingtonból, Gyurgyák János és Kenedi János – 1989 augusztusában arról írnak, hogy „olyan ragaszkodó szeretettel” látnak hozzá a sajtó alá rendezés munkájához, „amilyennel Szabó Zoltán a fogoly Bibó István szellemét a rácsok közül kiszabadította (...) Írásait igyekszünk átmenteni egy utánunk következő jobb korba, mely ha szebb nem is lesz, talán csúnyábban nem bánik magyar íróval. Az életműkiadás körül tornyosuló sok nehézséggel szemben mi a latin szállóigét idéző Szabó Zoltánnak hiszünk: »Írásműveket éppoly nehéz eltitkolni, mint szerelmet vagy köhögést.«”
A Szabó kiadatlan publicisztikáit tartalmazó kötet címéül a szerkesztők ezt adták: „Hazugság nélkül”. Kenedi kérlelhetetlen volt az igazmondásban, ez vezérelte hűségét az 56-os forradalomhoz, s akkor is, amikor a rendszerváltás után hatalmas levéltári anyag áttanulmányozásával igen sokat tett azért, hogy a besúgók és titkos ügynökök hálózatát a közvélemény minél jobban megismerje. Az általa összeállított Kis állambiztonsági olvasókönyv valójában nem kicsi, hanem óriási, mert millió részlet aprólékos feltárásával mutatja be, hogyan is működött a rendszer erőszak-apparátusa; megint nem rajta múlott – pedig még hivatalt is vállalt –, hogy a politika útvesztőiben elakadt az ügynök-törvény, s mind a mai napig nem részesültünk olyan nyugvópontban, amilyenre a Stasi-akták jutottak Németországban.
Meghalt Kenedi JánosA hazugságmentes nyilvánosság kiküzdése lebegett akkor is szeme előtt, amikor a ’89-es változások lelkesítő korszakában vezető tisztséget vállalt a magyar sajtó újjászervezését szorgalmazó Nyilvánosság Klubban. E tevékenységét alig ismerem, viszont jól tudom, hogy egész életében rengeteg gyönyörűséges zenét hallgatott, miközben írt, szervezett, szerkesztett, kutatott, olvasott – és ha kellett, kérdezett, mint 2019-ben, amikor megismételte Bibó ravatalánál feltett kérdését: „Sírba száll-e a demokratikus gondolkodás Bibó Istvánnal?” Hogy a mai „tetszhalott állapotból” feltámad-e, hogy a mai – ugyancsak Kenedi szavaival – „szellemi népirtás” befejeződik-e az idén, azt már nem tudja meg a november végén elhunyt Kenedi János.
Portréjának – nyilván nagyon is töredékes – megrajzolásához végül felidézem azt a levélváltást, amely igen fontos vonással gazdagítja arcélét. A nagylelkűséggel. Kilenc évvel a rendszerváltozás után derült ki, hogy egyik legjobb barátját, Tar Sándor írót is beszervezték, aki hosszú éveken át jelentett róla. Ez a levélváltás döbbenetes dokumentuma a beszervezések infernális világának, a lélekromboló, testi épséget veszélyeztető zsarolásoknak, de Kenedinek volt ereje felülemelkedni azon, hogy barátja éveken át becsapta: „Én a besúgottad, te a besúgóm vagy. Mégse hiszem, hogy barátságunk leszakadna a teherpróba alatt.” Lényeglátó elemzőkészsége és hibátlan erkölcsi érzéke megmentette Kenedit a leegyszerűsítő ítélkezéstől, amely szerint Tar bűnös, ő – Kenedi – pedig áldozat. Ehelyett biztos igazságérzettel mondta ki, hogy a bűnös az a politikai rendszer volt, amely egy emberből – ez esetben Tar Sándorból – „felmosórongyot csinált, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat”. Ő maga – vagyis Kenedi – pedig csak akkor maradhat ember, ha kiáll érte, s biztosítja „együttérzéséről és barátságáról”.
Felejthetetlen és felülmúlhatatlan gesztus.
