Azon veszem észre magam, hogy lassan már fél órája álldogálunk a festményekkel borított előszobában. Vendéglátónk, Anikó – az idős asszonyt mindenki így hívja, a „nénizés” teljesen kizárt – jobbára mosolyogva bólogat, a tárlatvezetést rábízza fiára, Kolozsváry Zsoltra. Csak elvétve tesz egy-egy kiegészítést vagy pontosítást, főként akkor, ha évszámok kerülnek szóba.
Győr belvárosában vagyunk, egy lakásban, ami valójában képzőművészeti múzeum. De fordítva is lehet mondani: képzőművészeti múzeumban vagyunk, ami valójában lakás. Minden festménynek megvan a maga története, és, persze, minden festőnek is. Zsolt érzékletesen magyaráz ecsetkezelésről, motívumokról, egykor jó barátságban lévő művészekről, akik valamilyen buta félreértés miatt csúnyán összevesztek, hogy aztán sok év múlva kibéküljenek egymással.
A látogató tátott szájjal bámul, kapkodja a fejét, nehezen akarja elhinni, hogy nem a képzelet szüleménye, amit lát. Az elmúlt száz év magyar festészetének színe-java tart díszbemutatót a négy, teremnek is beillő szoba falain. A teljesség igénye nélkül: Korniss Dezső, Barcsay Jenő, Ország Lili, Anna Margit és Ámos Imre, Keserü Ilona, Farkas István, Vajda Lajos, Nagy István, Bálint Endre. Kondor Béla egyik nagy méretű alkotásának a plafonon jutott hely, Gulácsy Lajos utolsó festményének egy könyvszekrényhez támasztva, a padlón.
Deim Pál kemény fára festett, monumentális triptichonja miatt Zsoltot rémálmok gyötörték.
Alatta volt az ágya, attól félt, hogy az egész leszakad és maga alá temeti. Az éjszakákat ezért gyakran az ágya melletti szőnyegen, a földön töltötte.
A gyűjteményt – évtizedekig tartó szorgalommal, megszállott rajongással – Kolozsváry Ernő (1934-1999) hozta létre. Halála után díszpolgárságot kapott, nevét ma már tér viseli Győrben. Kolozsváry Ernőnek – akit a rendszerváltás idején függetlenként, az SZDSZ támogatásával Győr első polgármesterévé választottak – nem volt semmilyen művészeti végzettsége. A Kazinczy Ferenc Gimnázium kémia-fizika szakos tanáraként kezdett képeket vásárolni.
Milliárdosként könnyű műgyűjtőnek lenni, Kolozsváry Ernő éppen attól különleges, hogy ő szó szerint a semmiből teremtette meg ezt a világot – hangsúlyozta Zsolt. Apja ugyanis folyton anyagi gondokkal küzdött, ami kevés pénze volt, azt festményekre költötte. Mindenen spórolt, hogy képes legyen megvenni az éppen kiszemelt műalkotást. Az egyik hatalmas, nehéz képet (Farkas István: Vihar után című művét) fejük fölé tartva egy kilométeren keresztül cipelte át a városon feleségével, mert nem tudta miből kifizetni a tehertaxit – idézte fel a testnevelő tanárként dolgozó, de művészettörténészeket megszégyenítő tudással rendelkező Zsolt. Akkor még lakótelepi lakásban laktak.
Anikó – aki szintén a tanári pályát választotta, nyugdíjba vonulásáig matematikát tanított – Kolozsváry Ernő tanítványa volt. A férfi tőle is kért kölcsön száz forintot. Természetesen festményre kellett. „Mindig mondtam, szerintem azért vett el feleségül, hogy ne kelljen megadnia a pénzt” – nevetett Anikó. Barátai útmutatást követve Kolozsváry Ernő egyszer még sertéstartásra is beadott támogatási kérelmet, hogy az így elnyert összegből – nem fogunk meglepetést okozni – képeket vásároljon.
A kérdésre, hogy gyerekként milyen volt az élet egy ilyen zseniálisan fanatikus apa mellett, Zsolt kicsit elgondolkodott, majd úgy döntött, nem szépíti meg a valóságot.
„A nővéremmel sokszor mérgesek voltunk rá. Anyám által varrott, olcsó cuccokban jártunk, de ő nem új ruhát vett nekünk, hanem még egy festményt a gyűjteménybe”
– mesélte. Utólag azonban már mindketten nagyon büszkék az apjukra. Aligha véletlen, hogy Zsolt nővére, a Budapesten élő Kolozsváry Marianna művészettörténész lett. Anikó egész életében támogatta férjét a gyűjtőszenvedélyében.
Kolozsváry Ernő nem akart hasznot húzni a festményekből, a Kolozsváry-gyűjtemény soha nem fogyott, mindig csak gyarapodott. Özvegye és gyerekei ehhez tartják magukat. Időnként kölcsönadnak festményeket tekintélyes múzeumok számára egy-egy tematikus kiállításhoz, de ebből nem látnak pénzt. „Izgulhatunk, hogy sérülés nélkül, az eredeti állapotában kapjuk vissza a képeket” – legyintett Zsolt.
Bár a gyűjtemény nem látogatható szabadon, előzetes egyeztetés után – észszerű határokon belül – Anikó és Zsolt bárkinek szívesen megmutatja a festményeket.
Több óra elteltével búcsúzkodni kezdünk, amikor Zsolt mintegy mellékesen megpendíti, hogy pár lépésnyire neki is van egy lakása, amit talán ugyancsak érdemes lenne megnézni. Az ámulat folytatódik, egyik múzeumból a másikba csöppenünk.
A markáns színű falakat El Kazovszkij alkotásai dominálják. A 2008-ban elhunyt festőművész jó barátja volt a családnak, gyakran aludt ebben a győri lakásban. „Állítom, hogy El Kazovszkij tíz legjobb munkája közül legalább három itt található” – közölte Zsolt.
Közben betoppan a lánya, akit a legkevésbé sem feszélyez, hogy idegent talál az otthonában. És hogy milyen érzés egy múzeumban élni? Ő is nevet, ahogyan a nagymamája: „Meg lehet szokni. Nekem ez a természetes.”
Deim Pál kemény fára festett, monumentális triptichonja miatt Zsoltot rémálmok gyötörték. Alatta volt az ágya, attól félt, hogy az egész leszakad és maga alá temeti. Az éjszakákat ezért gyakran az ágya melletti szőnyegen, a földön töltötte.
Szöveges kiemelés2
