Az esztergomi járásban, a Gerecse lankái közt megbújó Tokod nagyközség már a honfoglalás kora óta lakott, egyik legrégebbi településünk. Kis szerpentinen haladunk fel a Bikás-hegyhátra, a jurtát, a csergát (izzasztókunyhót), az áldáskaput és a színes zászlókat megpillantva már tudjuk, jó helyen járunk. Megszentelt térbe lép be a látogató az Ősforrás Szellemi Műhely kapuján, ahol Sólyomfi-Nagy Zoltán mosolyogva fogad, felesége, a brazil-chilei származású Andrea teával és mézzel kínál.
A család barátságos macska őrzői körénk telepednek, a térben rozmaring és más gyógynövények friss illata száll. A polcokon totemek, törzsi szobrocskák, egy tekintélyes szarvastrófea, és mindenféle hangszerek, köztük a Zoltán készítette keretes dobok. Mikor erről kérdezem, a házigazda kiigazít, ezek nem sámándobok: a sámándob az, amit sámán készít és/vagy használ.
– Persze lehet belőle sámándob, de ahhoz kell még elég sok minden… – folytatja sejtelmesen. – Én nagyon figyelek arra, hogy akár a mi személyes életünkben, akár a Napszarvas fesztiválunkon ne legyen semmiféle kulturális abúzus. Nem azért hívjuk meg ezeket az ősi kultúrákat, hogy ki- vagy felhasználjuk, hanem hogy megismerjük, védjük őket. És tanuljunk tőlük, mert van mit...
Bakonyi indiánok
Házigazdánkat mindig is érdekelték a különböző kultúrák, rajz-művészettörténet szakos pedagógusként kezdte pályáját, imádott tanítani, és mindig rengeteget olvasott – emellett a Ferencvárosban volt igazolt futballkapus, hogy még egy érdekes részletet említsünk színes életéből. Már gyerekkorában beszippantották az indiánregények, majd 1991-ben – Gojko Mitić oldalán – szerepelt egy magyar filmben is (Sápadtarcúak, r. Tóth Eszter), melyben párhuzamosan létezett az amerikai és az „NDK-s indián”, valamint a magyar úttörők világa.
Még a főiskola alatt, 1983-ban került le Cseh Tamás híres bakonyi indián táborába, a Sólyom név már itt ragadt rá, bár szerénysége miatt Sólyomfiként (a sólyom fiókájaként) vette fel később hivatalosan.
– Tamás nagyon jó barátom volt, még a halála előtt egy héttel is jártam nála, hogy a bakonyi indián élet jövőjéről beszéljünk, hogyan folytatódjon, ha ő már nem lesz. Szerencsére máig megmaradt, én is járok le még nyaranta, de már nem olyan hosszú időkre. Ott nagyon sok olyan dolgot megélhettünk, amit például én, a József Attila-lakótelepen felnőve, másutt nem tudtam volna. Idővel elkezdtem olyan könyveket is gyűjteni, amik már nem a vadregényes indián romantikáról szóltak, hanem néprajzi hitelességűek.
Egyszer aztán a Bakony hegyei között állva belém hasított, hogy nem igaz, hogy az én őseim nem éltek hasonló életet, és nem tudták mindazt, amit mi a Bakonyból kapunk.
Innentől olyan forrásokat is kerestem, amik a kereszténység vagy a honfoglalás előtti magyar őstörténettel, világképpel, szertartásokkal foglalkoztak, minél régebbi időkből, annál jobban érdekeltek.
Tudásvágya később Amerikába is elrepítette, ahová az autóját eladva, 1996 nyarán jutott el először. Három hónapos nagy utazás volt, New Jersey-től Los Angelesig 32 államon átkelt, közben több indián rezervátumban járt, elvégzett egy túlélőiskolát, rengeteg szertartáson vett részt, elkezdett egy naptáncképzést, és fogadalmat tett, hogy visszatér – így is tett még öt nyáron át.
2001-ben hagyta el a pedagógusi pályát, akkor már hétvégente tartott önismereti kurzusokat, sámáni gyakorlatokat – ebből nőtt ki aztán az Ősforrás Szellemi Műhely –, nemcsak a magyar őshagyományból, hanem több kultúrából merítve.
Szelíd elfogadásban
Mint vendéglátónk mondja,
a sámánizmus nem vallás, hanem a valósággal, az alapvető emberi működéssel foglalkozik.
Ezt felismerte a hetvenes években Michael Harner, az Amazonast megjárt amerikai kultúrantropológus is, aki lefektette az ún. core shamanism alapjait, hogy a városi környezetben élő emberek, közösségek is hasznosíthassák az ősök tudását. Harner egyik tanítványa, a ma Skandináviában élő Jonathan Horwitz több ízben jött Magyarországra, vele közösen is tartott tanfolyamokat, majd maga is elvégezte a néprajz, illetve a kultúrantropológus mesterszakot. Tudása, tanítása mindezekből a forrásokból és a személyes megtapasztalásokból együttesen tevődik össze.
– A hivatalos kereteket keresve átmentem felnőttképzésbe, most katás egyéni vállalkozó vagyok – folytatja történetét, mire picit elmosolyodunk azon, ahogyan az ősi spiritualitás a mai világi működéssel találkozik. – Közben bejártam Közép-Ázsiát, Kazahsztántól Türkmenisztánig, a nomád népek hagyományait megismerve, ami azért is érdekelt, mert rokon a mi ősi hagyományainkkal. Eljutottam Kanadába, a krí indiánokhoz, aztán elkezdtek hívni Indiába, ahol háromévente van egy világrendezvény, ahová az amazonasi dzsungel közepétől Afrikáig mindenféle közösségekből hívnak képviselőket.
Szertartásokat tartunk, megosztjuk egymással a küzdelmeinket, hogyan próbáljuk fenntartani a hagyományainkat, megőrizni a sokszínűséget egy gazdasági, vallási és kulturális szempontból is egyre homogenizálódó világban
– meséli Zoltán, akit mára a világ számos helyén a magyar őshagyomány követeként látnak vendégül.
– Amikor a miniszterelnökünk kijelenti, hogy mi egy keresztény ország vagyunk, milyen gondolatok járnak a fejében? – kérdezzük, picit a komfortzónáján túlról.
– Egy országnak nincs vallása. Legfeljebb azt lehet mondani, a Magyarországon élő vallásos emberek többsége keresztény, és ehhez lehet egy statisztikát tenni. De az alkotmányban ott van a vallásszabadság is, szerintem ez maradjon is így, hogy bárki követhessen bármit, és ne legyen ezért elnyomva – feleli teljes nyugalommal. – Én nem vagyok keresztény ember, mi a karácsonyt is úgy ünnepeljük, ahogy az őseink a téli napfordulót, a karacsunt. Miután kutatom az ünnepeink eredetét is, tisztában vagyok vele, hogy a karácsony idejét az első niceai zsinaton, 325-ben jelölték ki. Akkor még nem is azt mondták, hogy ez Jézus születésnapja, hiszen annak pontos dátumát sem ismerjük, hanem hogy akkor születik a fény, amit számukra Jézus jelképez, legyen hát ez az ő születésének az ünnepe.
– Akkor hogyan látja a magyarság helyét a világban? – tudakoljuk kitartóan.
– Miután sok időt töltöttem külföldön, sok másfajta kultúrában, azt mondanám, mindenkinek érdemes utazni, mert rengeteget tanulhatunk belőle, nem csak másokról, önmagunkról is.
Nagyon szeretem például Észak-Amerikában azt a szelíd elfogadást, ami az ottani őslakosok életének az alapja. Szívesen tanítanak, átadják a dolgaikat, kíváncsiak rád is, de nem akarnak senkire ráerőltetni semmit.
Én is távol tartom magamat minden olyan szemlélettől, ami erőszakkal akarna engem erre-arra terelgetni, mint az egyetlen nagy igazság felé. Mikor kicsit kiemelkedik az ember, és felülről ránéz a kultúrájára, és látja másokét is, ráébred, hogy egyik sem jobb, mindegyik más. Nem alá-, hanem mellérendelés van.
A sámánizmus lényege is ez, hogy nem állít fel hierarchiát sem emberek, sem világképek között, hanem azt mondja, hogy minden a teremtés része, és ha neked az az utad, akkor csináld.
Ebben nem pusztán elfogadó, sokkal inkább támogató. Jó lenne, ha ez a szemlélet jobban megjelenne a világban, ahogy a Napszarvason is – ahová immár 12 éve számos külföldi vendéget hívunk, a dél-koreai sámántól a számi, jakutföldi, tolték, chilei, afrikai és maori tudásőrzőkig, gyógyítókig – arra figyelünk, ami közös, nem arra, ami elválaszt. És ami a lényeg: a szeretet, a tisztelet, a támogatás.
A csoportjaimban sem kérdezem meg sosem, hogy ki kire szavaz vagy miben hisz, mi itt emberként vagyunk együtt, és támogató, elfogadó minőségben létezünk.
Én amellett vagyok, hogy fogadjuk el, hogy az ember nem tökéletes, a sokféleség pedig szép, nem unalmas, emellett ad lehetőségeket, hogy tanuljunk egymástól.
Sámántól a táltosig
Az Ősforrásban Zoltán többféle gyógyító módszert is tanít, különböző lelki és testi problémákra egyaránt, amikben nem is az a fontos, hogy régiek, hanem hogy működnek. És ami működik, azt érdemes megtartani – akár a mélyen vallásos katolikus csángók, akik máig őrzik a kereszténység előtti népi gyógyító módszereiket, jóslásokat, rontáslevételt, ami után ugyan elmennek gyónni, de a szükség jó értelemben felülírja az ilyen-olyan tiltásokat.
A sámánizmus történetéről is tanulhatunk tőle – a sámán szó például a mai is Szibériában élő evenki népcsoport szava volt eredetileg, az ő szellemi vezetőiket nevezték sámánnak, és azt jelentette, „az ember, aki tud”. De minden nép más néven nevezi ezeket a szellemi vezetőket, gyógyítókat, akik maguk is mind nagyon különböznek. Csak miután az orosz birodalom bekebelezte Szibériát, és elkezdték kutatni a természeti népek néprajzát, már fogalomként használták az evenki kifejezést minden ilyen személyre, ekképpen a sámán vált a tudományos elnevezéssé, ami aztán az egész világra átterjedt, Afrikától az Amazonasig.
Az észak-amerikai őslakosok is ismerik a sámán szót, csak ők nem használják, mert nem a saját nyelvükön van. Náluk ez a „szent ember”
– és Zoltán mondja is, hogy hangzik ez lakotául, amit nehéz lenne pontosan idézni. A magyar hagyományban pedig ez volt a táltos, eredetileg „tátos”, aminek a tát (nyit) szavunk a szótöve, és azt jelentette, az ember, aki ki tudja nyitni a tudatát más világok vagy akár a Teremtő felé.
A jaguár nyomában
A tudat kinyitása izgalmas lehetőség, és sokakat is érdekel. A sámánizmuson belül, ha az egész világ őshagyományát értjük bele, két fő irányzat van: az egyikben használtak segítő (tudatmódosító) növényeket, a másikban nem. Zoltán óva int attól, hogy akár egy „internetes sámán” által meghirdetett pszichedelikus ceremónián vegyünk részt, mert nem tudhatjuk, milyen szert kapunk, és milyen hatással lesz ránk. És főképp, hogy hogyan fogjuk tudni ezt az élményt integrálni, amikor nincs kihez fordulni segítségért, mert a magyar társadalom kevésbé nyitott erre. De ebből is mára komoly üzletág lett, pedig nem veszélytelen, akár pszichózist is okozhat, számos szer – köztük az ayahuasca vagy a pszilocibin (varázsgomba) – pedig eleve tiltott itthon.
– A megfelelő segítő, a megtartó környezet szintén nagyon fontos, minden szertartásnál. Az iskolámban is kiemelem ezt, hogy vigyázzanak az ilyen dolgokkal. Mondok egy példát: idejön Európába egy bolíviai bányász, aki elvesztette az állását, majd hirtelen sámán lett, és csinál pár tucat valamilyen szertartást, azzal jó pénzt keres, aztán hazamegy. És utána el sem lehet érni, nincs kihez fordulni, nagyon kiszolgáltatottá válik az ember. Ráadásul a szerek, amik bejönnek Magyarországra, 95 százalékban fel vannak nyomva valamivel – nem tudhatod, hogy nem LSD-t kapsz-e, és attól vannak látomásaid.
Én azt mondom: aki úgy érzi, hogy ez az útja, az menjen el abba a közösségbe, abba a környezetbe, azokhoz a segítőkhöz, akik generációk óta ezzel foglalkoznak, és ott tapasztalja meg, az igazi növény által, mert ma már ezt is lehet.
De ez csak egy élmény, oké, legyen jó, mert látom a szivárványszínű jaguárt, de hogyan tudom ezzel az életemet boldoggá tenni? Nem a technika a kérdés, mert abból millió van, hanem hogy én ezzel hogyan leszek teljesebb ember. Hogyan tudok ebből építkezni úgy, hogy amikor állok a postán a csekkel, akkor könnyebben el tudom viselni ezt a létezést? Vagy megváltoztatja-e ez úgy az utamat, hogy elkezdek igazából magammal foglalkozni, rájönni arra, mi érdekel, miben vagyok tehetséges, és elkezdem áttenni a hangsúlyokat az életemben. Van, aki attól boldogabb, hogy a kocsmában ül, más elmegy az El Caminóra – ami megint eredetileg egy kelta útvonal volt, jóval később lett keresztény zarándokút, szúrja közbe –, de mindig a biztonságra és a célra kell koncentrálni, hogy mitől lesz nekem utána jobb. Azért csináljuk ezeket a dolgokat, nem? Én azt az utat járom, ami semmilyen tudatmódosítót nem használ. Elméletben foglalkozom vele, mert ez is benne van a sámánizmusban, de lehet a növényekhez nem fizikai módon is kapcsolódni, ezt is tanítom. Ének, tánc, szertartások, böjt – a miénk egy lassabb út, de mi nem sietünk sehova.
A Napszarvast, azaz a Tudásőrzők Nemzetközi Találkozóját minden év augusztusában rendezik, 2026. augusztus 5–9-én már tizenkettedik alkalommal, ezúttal új helyszínen, a Balaton déli partján, Lengyeltótiban. A fesztivál egy nyitott nemzetközi találkozó, amelyre a világ különböző kultúráiból érkeznek bölcsek, sámánok, gyógyítók, tanítók, művészek és látogatók. Nem csupán egy hely, ahol mély élményeket lehet átélni, és kapcsolódni közös gyökereinkhez; amit itt felidézünk, meggyógyítunk és felébresztünk, továbbvihető a családunkba, közösségeinkbe, a mindennapi életbe.
