A múltról kétféle vélekedés az általános. Az egyik, hogy „régen minden jobb volt”, a másik pedig a „bezzeg régen mennyivel nehezebb volt az élet”. És ahogyan az lenni szokott, mindkét vélemény egyszerre állja meg a helyét. Az „úgy volt szokás” esetében pedig érdemes visszakérdezni, pontosítani, hogy vajon melyik vidéken, melyik társadalmi csoportban volt ez a szokás? Sőt a múlt társadalmának ismeretében azt is érdemes tisztázni, hogy milyen vallású közösségben történt az, amit példaként említ a beszélő.
Sokszínű vidék
A régi időkben, ha csak a szűkebb téli, adventi és karácsonyi, illetve újévi szokásokat figyeljük, mást látunk városon, falun, mást egy gazdag vagy egy szegény vidéken, iparos-, földművelő vagy pásztorcsaládban, esetleg egy falusi nemesi kúriában. Más szokások alakultak ki, ha a falu katolikus, protestáns vagy ha vegyes vallású volt, és akkor még nem szóltunk a nemzetiségi összetételről.
Mert Magyarország még a második világháborúig is vegyes nemzetiségű településekkel volt teli, történelmi távlatban pedig még színesebb a kép.
A hagyományos falura, a múltbeli falusi környezetre gondolva az emberek hajlamosak valami egységes közösséget elképzelni. A régi falu olyan hely, ahol sok földműves élt, és a közvélekedésben ezek az emberek szegények voltak. Ilyen homogenizálás sokféle csoporttal kapcsolatban előfordul. Érdemes ilyenkor egy kicsit megállni. Valóban lehetett ez így? Egy kis utánaolvasással könnyen megláthatjuk, hogy ez a kép hamis. Ha csak olyan népszerű írók, mint Fekete István vagy Móra Ferenc gyerekkorunkból is ismerős történeteit olvassuk, ezekből is látszik, hogy a régmúltban is színes volt a társadalom összetétele. A különböző foglalkozást űző emberek segítették egymást és a faluközösséget, ahol éltek. Különösen így volt ez télen, amikor a természet kíméletlensége, a nagy fagyok és a szűkös élelem miatt még jobban rászorultak egymás figyelmére, gyakran segítőkészségére is.
Lakodalmaktól a disznóvágásokig
Ősz végén, novembertől a hagyományosan mezőgazdaságból élő területeken a munkatevékenységek megváltoztak. Az időjárás függvényében befejeződtek a kinti, szabadban végzett feladatok, mint az őszi szántás, a betakarítás, a ridegen tartott állatokat is védett helyre terelték. A pásztorokkal, cselédekkel elszámoltak, ők megkapták az évben megkeresett bérüket, és az új szerződések is ilyenkor köttettek. A pásztorünnepek ideje jött el, a táncmulatságoké, valamint az udvarlásé, az esküvőké.
A disznóvágások és a lakodalmak ideje szinte összefonódott ezzel az időszakkal. A nagy lakomák, közös étkezések hálaadásnak is tekinthetők az elmúlt év javaiért.
Ezek a szokások nemcsak a magyar nyelvterületre, de egész Európára jellemzők voltak, később pedig elterjedtek az egész világon. Alkalmazkodtak a helyi éghajlathoz, gazdálkodási módhoz, valláshoz, társadalmi és hatalmi berendezkedéshez. Hatott rájuk a helyi magaskultúra, és a hatásuk kimutatható az adott nép nemzeti irodalmában. Vannak egészen ősi rétegei is, elég csak a magyar regösénekre gondolni, aminek gyökere kimutathatóan a pogányság korából ered, tehát több mint ezer éve változatlanul része a karácsonyi-újévi ünnepkörnek. De tapinthatóan jelen van a középkori iskoladrámák hatása, az egyházi eredetű misztériumjátékok továbbélése, illetve lelkes tanítók által elsajátíttatott színdarabok, énekek, dramatikus játékok is. A mai hetven-nyolcvan éves korosztály tagjai még ma is mesélik, ahogy a megtanult szép szövegekkel végigjárták a falut, köszöntöttek, ostyát vittek, és ajándékot kaptak érte.
Modernizált Mikulás
Ezek között a szokások között viszonylag új a ma népszerű Mikulás, aki a gyerekeknek édességet tesz a cipőjébe. Ennek a szokásnak, a közismert legenda szerint, a szegények megsegítése az eredete. Szent Miklós püspök három szegény lánynak aranyat tesz az ablakába, hogy tisztességes életet élhessenek a kor szokásai szerint. Később a magyar szokáshagyományban a szent alakja inkább ijesztgető, mint a néhány nappal későbbi névünnepű Luca is, és csak később lesz belőle az ajándékosztó Télapó vagy a harsányan vidám, modern Mikulás.
A hagyományos közösségekben azonban sokkal mélyebb volt az egymásért felelősséget vállaló összetartozás. Nem véletlenül alakultak ki azok a szokások, ahol köszöntésért, jókívánságért cserébe ajándékot kaptak idősebbek, fiatalabbak
– ahogy ezekről a Kósa László és Szemerkényi Ágnes által írt Apáról fiúra, avagy Dömötör Tekla Magyar népszokások című népszerű könyveiben is olvashatunk, de természetesen ennél sokkal bővebb a források listája, ami könyvekben vagy az interneten elérhető. Érdekes lenyomatai egy letűnt kornak, és a hallgatóság összetétele alapján gyakran pajzán utalásokkal teli soraikkal még ma is mulattatnak. Emiatt is voltak alkalmasak rá, hogy az ünnep körüli napokban megunhatatlanul várják a családok a házról házra járó csoportokat.
Kóstoló a kántálóknak
A már említett Luca napján iskoláskorú gyerekek járták körbe a falut. Ezen a napon a nők számára teljes dologtiltó nap volt, nem főztek, nem mostak, de még tüzet sem raktak. Várták viszont a kotyoló kisfiúkat, akik a tyúkokat „varázsolták meg”, hogy jól tojjanak, de kívántak vagyont, jó termést, a gazdasszonynak a jólétet jelző teltséget, a házasság előtt álló legény fiúnak „nagy bajuszt”, a nagylánynak nagy kebleket. A gazdának pedig „fejszéje, fúrója úgy álljon a helyibe, mint a cserfa a tövibe”. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy december elején, a nagy hidegek beköszöntével a tyúkok tojáshozama megcsappant, az ajándékba kapott tojásnak nagy értéke volt. A gyerekek örültek a körtének, diónak is, hiszen ilyen csemegéket otthon is csak ritkán kaptak. Szintén ritkán jutottak hozzá a disznótoros finomságokhoz is, amelyeket célzottan a disznót vágó és disznótoros vacsorát fogyasztó házakhoz bekopogtatva kaptak kántálásukért.
Belegondolva abba, hogy mindez a hűtőszekrények és fagyasztók elterjedése előtt volt szokás, elismerésre ad okot, hogy ezekkel a kántálóknak, valamint a disznótorban segítő személyeknek adott „kóstolókkal” az egész közösség számára egész télen volt friss hurka és kolbász.
A jó disznótoros ételek voltak a betlehemezők énekének ajándékkérésében is a főszereplők. A köszöntés után, ha szívesen fogadták a pásztorokat, ők a bőséghez nélkülözhetetlen gazdag termést, sok jószágot kívántak a háziaknak. Ha volt a családban házasulandó korú fiatal, össze is énekelték a választottjával, majd zárásként hurkát, kolbászt, szalonnát, aprópénzt vagy bankót kértek a háziaktól. Azok a rokonok, ismerősök, adott esetben az egész évben az állataikat őrző pásztorok, akiknek emiatt nem volt vágásra nevelt jószáguk, ezekkel a tréfás vagy komoly adománykéréssel jutottak hozzá ahhoz az élelmiszerhez, amelyek a téli túlélésüket segítették.
A közösség szelleme
Voltak olyan foglalkozások egy településen, amelyek szükségesek voltak az élethez, mint a kéményseprő, a bakter, a postás vagy a szemetes. Az ünnepi napokon ők is bekopogtattak köszönteni, amiért cserébe kis ajándékokat kaptak. Az állami vagy közösségi alkalmazottak számára ezek a kis ajándékok nemcsak pluszjuttatást jelentettek, hanem a faluközösségbe tartozás érzését is adták. Végül ezek a házról házra járások nem csak a rokoni, szomszédi viszonyt erősítették meg.
Ha valaki nem látta jó szívvel a köszöntőket, azt a családot a közösség megszólta. Ha viszont erős nélkülözést láttak valahol, az is jelzés volt.
Az onnan érkező gyerekek adott esetben a gyümölcs, dió mellé egy kicsivel több ételt vagy pénzadományt kaptak a következő köszöntőkor.Amikor szóba kerül, régen minden jobb volt, vagy régen minden nehezebb volt, érdemes arra gondolni, akkor is ugyanúgy éltek az emberek, de talán jobban figyeltek egymásra. A szoros közösségek idejének lejártával ez meglazult vagy elmúlt, viszont bármikor kifejleszthető újra. Egy kerítésre vagy kilincsre akasztott adomány és jókívánság ma sem kerül semmibe.
