Az USA venezuelai akciója, Nicolas Maduro elnök elfogása és New Yorkba szállítása egy sor kérdést vet fel. Senki nem a venezuelai diktátor további sorsáért aggódik. Saját honfitársai sem éreznek iránta empátiát; a venezuelaiak számára oly sok szenvedést okozott. Latin-Amerika egykor virágzó államában a mindennapok részévé vált a nélkülözés, miközben mintegy nyolcmillió ember kényszerült arra, hogy az ország határain túl keressen boldogulást.
De függetlenül attól, hogy Maduro mennyi szörnyűséget tett, Trump eljárása aggasztó a jövőre nézve. A lépés nemzetközi felhatalmazás nélkül történt, és – ami szintén súlyos – az amerikai elnök a Kongresszus jóváhagyását sem kérte. Ez az alkotmányos fékek és ellensúlyok nyílt semmibevétele.
Venezuela ráadásul nem egy jelentéktelen állam. Több mint 28 millió lakosú ország, jelentős olajtartalékokkal, szoros Oroszországhoz, Kínához és Iránhoz fűződő kapcsolatokkal. Az akció következményei messze túlmutatnak Latin-Amerikán. Ha a világ legerősebb katonai hatalma úgy dönt, nemzetközi konszenzus nélkül elfoghat egy hivatalban lévő államfőt, azzal precedenst teremt: az „erő joga” felülírja a jog erejét. Trump logikája egyszerű és veszélyes: nem a multilaterális intézményekben, hanem a demonstratív erőben hisz. A külpolitika számára a látvány, a show eszköze, amelyből belpolitikai tőkét kovácsolhat. Csakhogy Afganisztán, Irak vagy Líbia példája megmutatta, hová vezet ez az út: káoszhoz, újabb háborúkhoz és szenvedéshez. Nem véletlen, a The New York Times „késői imperializmusról” írt a történtek kapcsán.
Az akció azt sugallja, bárki bármit megtehet, ha kellő katonai erővel rendelkezik. És Trump számára aligha Venezuela volt az utolsó állomás. Vajon hamarosan Grönlandot szállják meg? Hová vezet, ha az új világrend nem szabályokon, hanem félelmen alapszik?