A Borsod megyei Sályon született, nagyapja zenész volt, jómódúbbnak számított a cigány közösségen belül, de apja már nem vitte tovább ezt a mesterséget. - Amikor világra jöttem, már az egyik legszegényebb família volt a miénk. Nem tudom, mi történt. Talán kártyáztak a férfiak, s akkoriban indultak be a szerencsejátékok, meg aztán a nagyszülők meghaltak, és a fiúk már nem úgy tartották össze a családot – meséli Lázár Irén, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület (SZOMARO) vezetője, aki idén elnyerte a Roma Női Civil díj közönségdíját.
„Anyám három osztályt járt, de nagyon jól eligazodik az életben, figyel mindenre, tájékozódik. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, két lány van és két fiú. Az agresszív apám elől anyám ide, Szomolyára szökött a családjához, előbb engem hozott el, aztán a válóper után a testvéreimet is. Így kerültünk egy itteni barlanglakásba, ahol akkor rajtunk kívül még több tucat szegény sorsú, cigány család élt” – mondja Lázár Irén.
Gyerekkorának színhelyét, a szomolyai barlanglásokat a falu határában lévő tufahegybe vájták, s egészen a kétezres évek elejéig laktak bennük: előbb szegényebb napszámosok, később még szegényebb romák.
- Az első barlanglakásunk mindössze egy helyiségből állt, s akkora volt, mint egy borospince, 12-16 négyzetméteres. Ha valamelyik család kiköltözött egy jobbnak ítélt pincéből, azok, akik kisebb helyen laktak, elfoglalták azt. Így lett nekünk is később egy „kétszobás”, nagyobb barlangunk, közelebb a faluhoz, s a közkúthoz, ahonnan vizet lehetett csapolni. Ekkoriban már volt egy nevelőapám, ő faragott ki nekünk egy plusz helyiséget, hogy mi a húgommal külön lehessünk. Ezek a pincék persze dohosak és vizesek voltak, sokan lettek emiatt asztmásak, tüdőbetegek - idézi fel.
Már iskolába járt, lehetett vagy negyedikes, amikor a főként cigányoknak szánt, úgynevezett „csökkentett értékű”, komfort nélküli CS-lakásba költözhettek. Eleinte csak villany volt, a vizet már az anyjáék vezették be, így később lett fürdőszobájuk is. – Mindig jól tanultam, általános és középiskolában is. Itt, Szomolyán az elsős normál osztályban egyedüli cigány voltam, a többiek kisegítő osztályba kerültek. Így is ballagtam el, egyedüli cigányként abban az osztályban.
Nyolcadikban sajnos romlottak a jegyeim, mert szerelmes lettem, így végül csak bolti eladónak jelentkezhettem Egerbe, pedig az volt az álmom, hogy matek-kémia vagy matek-testnevelés szakos tanár legyek. Végül kitűnővel végeztem a szakmunkásképzőt.
Még azon a nyáron férjhez mentem, egy évre rá sikerült megvennünk egy kicsi, egyhelyiséges házat, azt bővítettük, mikor jöttek a gyerek: három fiú sorban. Amikor a legkisebb bekerült az oviba - lehettem ekkor úgy 26 éves -, úgy éreztem, több van bennem, tanulni szeretnék. Szerencsémre ebben az időben indult el egy úgynevezett digitális középiskolai rendszer, s a jó nevű miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba felvételiztem, majd le is érettségiztem ott négy évvel később, 2006-ban – mondja.
Ekkortájt talált rá Farkas Zsuzsa szociológus, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) egri alapítványának vezetője azzal, hogy indul egy telepfelszámolási program az országban, és tudomása szerint a szomolyai önkormányzat nem akar pályázni. Irénék egy évvel korábban épp emiatt alakították meg az egyesületüket, mert felháborította őket, hogy az önkormányzat akkor sem kívánt részt venni ebben a programban, pedig meghívásos pályázat lévén biztosan megkapták volna rá a pénzt. Végül a szociológussal közösen felmérték, hány barlanglakás volt még akkor lakott, így derült ki, hogy a kétezres évek elején még 23 család élt ilyen körülmények között. A komplex telepfelszámolási programnak köszönhetően, amelyet végül az egyesületük vezényelt le, a jellemzően sokgyermekes roma családok beköltözhettek a faluban lévő, üresen álló ingatlanokba, amelyeket a pályázati keretből részben felújítottak. Ez a munka indította el Irént azon az úton, hogy tovább tanuljon: a jászberényi főiskolára jelentkezett, s szociális munkás végzettséget szerzett.
Az egyesületük első elnöke a férje volt, a második szintén egy férfi, de aztán mondták a többiek: „mindent Irénke intéz, mindenhova ő szaladgál, ő van bent az irodaként szolgáló közösségi házban, vezesse ő” – így lett elnök 2009-től.
– Lassan a férfiak is elfogadják az én iránymutatásomat, pedig a romák között van egy ilyen íratlan hagyomány, hogy nehogy már egy nő mondja meg, mit kell csinálni. Ez szépen megváltozott az elmúlt években,
akadt, akinek már párkapcsolati tanácsokat is tudtam adni, annyira elfogadóvá vált – meséli.
A szomolyai roma nők, élükön vele, néhány éve váltak országosan is ismertebbé, méghozzá egy pszichodráma előadás nyomán. Horváth Kata kulturális antropológus akkoriban a főiskolai gyakorlatát töltötte Szomolyán: beköltözött egy roma családhoz, a szokásaikról, hagyományaikról és mindennapjaikról írta a szakdolgozatát, s megismerkedett a helyiekkel is. Neki volt az az ötlete, hogy pszichodráma segítségével dolgozzák fel az itteni asszonyok traumáit, elsősorban azokat, amelyeket az egészségügyben, betegként szereztek. Teszáry Judit pszichológus, szociodráma-tréner tartotta az alapozó foglalkozásokat, a nők pedig elmondták, hogy bántak velük a kórházban, eljátszották, megbeszélték, hogy egy-egy orvos-beteg helyzetet hogyan lehetett volna másképp megoldani, egymás bőrébe bebújhattak, egymás szerepeit kipróbálhatták. Ebből később készült egy előadás is, Éjen soká Regina! címmel. Nyolc szomolyai asszony szerepelt benne, elsőként a Trafóban mutatták be, de aztán eljutott az országban sokfelé, sőt, még a drezdai színházfesztiválra is meghívták a darabot. Azóta már van egy másik hasonló kezdeményezésük, ahol inkább már a gyerekvédelem került központba. Megeshetne másképp? a címe, s azt járják körül, min megy keresztül egy roma család, ha állami gondoskodásba vesznek, kiemelnek egy gyereket onnan. Az asszonyok eleinte ódzkodtak a szerepléstől, aztán később megerősítette őket, magabiztosabbá váltak.
- Az első pszichodráma foglalkozásokon résztvevő asszonyok közül ma már senki sem közmunkás, mindannyiuknak rendes, integrált munkája vannak. Szerintem ez volt a program legnagyobb hozadéka
– erősíti meg Lázár Irén. A másik – teszi hozzá – hogy sokkal elfogadóbbak lettek a többségi társadalom tagjaival szemben. - A roma embernek rengeteg rossz tapasztalata van a nem romákkal szemben, ami miatt igenis kialakul egyfajta védekező rendszer, óvatosság velük szemben. Azáltal, hogy megismertek nagyon sok olyan nem roma embert, aki feléjük nyitott volt, bizalmat adott, ezért ők is sokkal nyitottabbak lettek. Látták, hogy vannak olyanok, akik nem előítéletesek, nem lenézőek, nem megalázóak, hanem igenis elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok, így, ahogy vagyok. Lehet, hogy nem tudok olyan szépen beszélni, nincsen olyan drága vagy szép ruhám, s előfordulhat, hogy a nadrágomon van egy-két pecsét, mert nincs másik nadrágom, vagy a cigánysorról jövök le és sáros a cipőm, de ezt a másik megérti és elfogadja. A szókincsük is elképesztő sokat bővült, s önuralmat is tanultak: manapság már sokszor elszámolnak háromig, mielőtt kimondanák, amit gondolnak – összegzi.
Nemcsak a felnőttekre, a gyerekekre is gondot fordítanak. A Svájci Alap ösztöndíjprogramja révén harminc sályi és ugyanennyi szomolyai roma gyereknek segítettek eredményesebb tanulóvá válni, egyfajta mentorként segítve őket, olykor a hiányzó családi támasz helyett is. A diákok zöme elvégezte a nyolc osztályt és tovább tanult középiskolában, néhányan pedig később egyetemre is jelentkeztek közülük. S miközben szociális munkásként és a közösség motorjaként nap mint nap a cigányok számára élhetőbb körülményekért küzd, Lázár Irén a saját ambícióit sem adta fel. Igaz nem fiatalon, hanem immár az ötvenes évei elején járó nagymamaként hamarosan diplomázik a Debreceni Egyetem szociális ismeretek tanára mesterképzésén. A diplomamunkáját már leadta, januárban államvizsgázik. Mivel ez pedagógiai diplomának számít, innen tovább tud lépni, s ha nem is nyílegyenesen, hanem kissé girbe-gurba, kanyargós úton, egy barlanglakásból elindulva végül mégiscsak tanár lehet, ahogyan azt annak idején álmodta.
