Horváth László drogügyi kormánybiztos a minap elárulta, hogy „kutatást” végzett, amelynek során kiderült, hogy a hat magyar előadó drogot is említő száma 180 milliós megtekintést ért el a YouTube-on és a Spotify-on. És ebből máris adódott a következtetés: „Ha egy célcsoport ilyen mértékű reklámmal találkozik, azt követendő példának tartja majd.” A több ezer követővel rendelkező előadók tehát felelősek az általuk közvetített üzenetért. „Aki ezt a helyzetét arra használja, hogy üzleti érdekből elfogadottá, divatossá tegye a kábítószert a fiatalok, a gyerekek körében, az nem kis társadalmi kárt okoz.”
A nosztalgia bizsergető érzése dolgozik a mellkasomban. Pár évtizeddel korábban, amikor a ma könnyen ítélkező felnőttek is fiatalok voltak, akkor a rocker életmódot „népszerűsítő” bandák álltak a célkeresztben. Pedig már akkor is világos volt, hogy a mai szóval trendformáló együtteseknek kikiáltott zenekarok szövegei csupán a valóságot tükrözték, majd mint minden előadóművészet esetén, vissza is hatottak a valóságra. A rajongók ugyanis hasonulni akartak hozzájuk mind öltözékben, mind életvitelben. Ezt hívták annak idején lázadásnak.
Ha elfogadjuk, hogy a dalok alapján divatossá lehet tenni a kábítószerfogyasztást, akkor jó lett volna elővenni annak idején, mondjuk, a Bikinit vagy a Magna Cum Laudét, amiért az alkoholfogyasztást színezték ki (Részegen ki visz majd haza?), vagy a pálinkához írtak szerelmes ódát. Az viszont enyhén abszurd gondolat lenne, ha azt állítanánk, hogy a féktelen részegséget ők tették „divatossá”. Miközben tudjuk, hogy e téren is jobb lett volna a mértékletességről komponálni dalt a mértéktelenség hazájában, de hát az olyat meg ki hallgatja? Nincs az a sanzonbizottság, amely képes lenne elérni, hogy a fiatalok szalonszövegeket előadó, öltönyben éneklő együtteseket kövessenek, azokat tekintsék példaképnek. Tettek már erre kísérletet, nagyon zajos kudarccal végződött.
Ne a bohócokon verjék le a társadalmi problémákat, nyilatkozta egyszer a stand-upos Hadházi, és ebben teljesen igaza van. A drogfogyasztás terjedésének, megmondhatja ezt számos szakember, mélyre nyúló és szerteágazó okai vannak, még azt is meg lehet kockáztatni, hogy minden társadalmi rétegben más és más motiválja a kábítószerhasználatot, miközben persze vannak közös pontok is. Elképzelhető, hogy akadnak olyanok, akik egy-egy dal hatására, kíváncsiságból vagy az előadóval való azonosulás vágyából próbálják ki a drogokat. Nem hiszem, hogy különösebb kutatás kellene ahhoz, hogy belássuk, az ő számuk elenyésző. Ha nem így lenne, akkor csak be kellene tiltani a fent nevezett előadókat, és a drogfogyasztás, mint egy rossz divat, eltűnne. Talán még a naivitásnál is több kell ahhoz, hogy valaki ezt elhiggye.
A dalok bizony rólunk szólnak. Minket tükröznek a sorok, dallamos refrének. És olykor nem a legszebb arcunkat mutatják. Ám a társadalmi károk valódi okozóit talán mégsem az ő soraikban kellene kezdeni. Hanem azok között, akik még náluk is jobban befolyásolják az életünket.